| Carmen 66 (in Hungarian by Devecseri Gábor) |
|
| |
| Available in
Latin,
Chinese,
Croatian,
English,
French,
Hungarian,
Italian,
Scanned, and
Vercellese. Compare two languages here.
|
|
| |
Az, ki a tág égbolt minden sugarát
kikutatta,
s tudja, mikor kél föl s nyugszik a
csillagi fény,
és hogy a gyors napnak lobogása mikor
csökken meg,
s mily megadott éjen tűnnek a
csillagok el,
s hogy Triviát titkon mint hívja le vágya,
az édes,
égi körútjáról latmosi szikla alá,
égi tüzek közt az látott engem: Bernice
hajfürtjét, látott messzeragyogni Conon;
mert felajánlott istennők seregének
az úrnőm,
zsenge kecses karját tárva ki, esküdözött,
áldott násza után amikor tovaszállva
azonnal
kélt a király földig rontani Assyriát,
még édes nyomait hordozva az éji
ccsatának,
melyben zsákmányul nyerte a szűz
ölelést.
Gyűlöli tán a leányka Venust, vagy
csak hamisan sír,
s örvendő szüleit rászedi könnyeivel,
melyeket ont bőven, ha a nászszoba
belseje zárva?
Isteneimre! Bizony nem szive mélye jajong.
Ifjú királynőmnek sok jajszava erre
tanított,
míg új férje a bősz had mezejére
vonult.
Vagy nem elárvult ágyad volt, ami
megszomorított;
drága fivéred bús búcsúja gyászod oka!
Dúlt ez a gond mélyen, csontodnak
legvelejében!
aggódtál, eszedet vesztve, egész szivedet
fájlaltad, s lankadt érzéked mind! pedig
apró
lánykorod óta tudom, mennyira
hősszívű vagy.
Vagy már elfeleded nagy tetted, mely
fejedelmi
nászt nyert el, a nálad rá derekabb nem
akadt?
S mily szomorú szókkal búcsúztál mégis
uradtól!
mint dörzsölte kezed két szemedet!
Jupiter!
Mekkora isten tett ily mássá? vagy, ki
szerelmes,
távol a kedvestől nem szeret élni
soká?
Édes hitvesedért ott engem az égilakóknak,
nem bikavér nélkül, híven igért a szavad,
csak hazatérjen még! S győzött nem
sokkal utána
Ázsia földje fölött férjed, Egyiptom ura.
Mindezekért én most föl az isteni körbe
kerültem,
új adományként így váltva be régi szavad.
Kelletlen távoztam a fődről
messze, királynőm,
kelletlen: te magad vedd, s a fejed,
szavamat!
s fődre ki álnokul esküdözik, jogosan
bűnhődjék!
csakhogy a vasnak, mondd, ellene állni ki
tud?
Még az a legmagasabb hegy is eldőlt,
melyen a fénylő
thiai sarj átlép, összeomolt, mikor új
tengert tárt fel a méd, és barbár ifjú
sereggel,
gályahadával kélt át az Athos közepén.
Hajfürt mit tehet ott, hol a szirt is
hódol a vasnak?
Bár a chalyps nemzet veszne ki, ó,
Jupiter!
S az, ki a vasnak erét legelőbb
fürkészte a földben
egykor s elsőnek verte keményre
vasát!
Gyászolták sorsom, kik nemrég még velem
éltek,
fürttestvéreim, és ekkor a földre suhant
Memnon gyermeke, bólogató szárnnyal
hasogatva
fönti leget, nem más: locrisi Arsinoe
légjáró lova: elragadott, vitt, szállva,
Venushoz,
fellegek árnyain át, s tiszta ölébe
letett.
Szolgáját azután Zephyritis küldte el
értem,
ő, ki conopusi part nagy görög
asszonya most.
Ekkor az istennő, hogy az égbeli
tarka tüzek közt
már ne lobogjon árván, szép aranyos
korona,
mely Ariadnén díszlettél, mi is ott
szikrázzunk,
szőke fejecskének szálai áldozatul:
engem, ahogy könnytől ázottan az égbe
elértem,
új csillagzatnak régi tüzekhez emelt.
Mert érintem a Szűz sugarát s a
mogorva Oroszlánt,
és a Lycaon-lány medvealakja felé
fordulok, ott nyugszom le, vezetve a lomha
Bootest,
őt, aki későn hull Oceanusba
alá.
S bárha az égilakók lépdelnek rajtam az
éjben
s nappal Tethys, az ősz, úra ölébe
fogad
(engedd, hogy szabadon szóljak, Rhamnus-beli
szent szűz,
mert el nem rejtem, félve sem, azt, mi
igaz,
még ha a sok haragos csillag szava
szerteszakít is,
mégis, igaz kebelem titkait elrebegem):
nem vagyok oly boldog mindettől:
távol a fődtől
lennem megszomorít, kín, mi
keresztrefeszít;
mert, míg lány voltál, úrnőm, míg
gondtalan éltél,
ott veled élveztem sok-sok ezer kenetet.
S most, lányok, ha kivánt fényével az
ünnepi fáklya
hozzáad, szerető hitveseteknek
előbb
testetek át se is adjátok, megmeztelenítve
melleteket, míg nem küldi nekem
nevető
áldozatát az onyx, de csupán a tiétek, a
törvény
nászát tartóké: mert aki bűnbeesik,
hasztalan és hitvány adománya a porba
ivódjék,
mert aki méltatlan, már adománya se kell.
Nektek, házas nők, méginkább lakja
szüntelen
szép összhang lakotok, lakja örök
szerelem.
És te, királynőm, majd, fölnézve a
csillagos égre,
ünnepi mécslánggal hogyha Venushoz
csengsz,
ott engem - ki tiéd voltam - ne kívánj a
kenettől
árván hagyni, de hintsd bőven elémbe
is azt.
Mért tart vissza az ég? Bár ismét fürtje
lehetnék!
S égne Vízöntőhöz legközelebb Orion!
|
|
| © copyright 28-10-2011 by Devecseri Gábor |
|
| |
