| Carmen 68 (in Hungarian by Devecseri Gábor) |
|
| |
| Available in
Latin,
Chinese,
Croatian,
English,
French,
German,
Hungarian,
Italian,
Scanned, and
Vercellese. Compare two languages here.
|
|
| |
Hogy balsors-verten, keserű bajtól
leteperten,
még friss könnyek közt írsz nekem íly levelet,
a kérsz: a hajótörtet, tajtékos víz
kivetettet
mentsem meg, segitőn, már a halál
küszöbén,
mert a kegyes Venus őt nem hagyja
pihenni becéző
álomban, szomorú özvegyi ágya ölén,
s föl nem üdítik a Múzsák édes dallal, a
régi
költökével, míg ébren eként kesereg
- jólesik ez nékem, mert így hívsz:
,,drága barátom”,
s ily adományt esdesz, múzsait és venusit;
csakhogy az én kínom se maradjon titkon
előtted,
Manlius, és sose vélj lomha barátnak,
ezért
halld, hogy a balsorsnak milyen áradatába
merültem,
és a lesúlytottól víg adományt ne kívánj.
Akkoridőtt, hogy először bújtam
férfiruhába
és éltem viruló korban a játszi tavaszt,
épp eleget játszottam: az istennő se
feled, ki
gondok közt keserűt s édeset
egybekever;
csakhogy e játékot testvérem veszte
elűzte
gyásszal: jaj, te fivér, gyászosan
elragadott,
jaj, boldogságom széttörte örökre halálod,
nemzetségünk is sírba került teveled,
veszteddel valamennyi öröm kiveszett a
szivemből,
hisz te növelted mind édesen és
szeretőn.
Lelkemből a halálod után
száműztem egészen
mind e tanulmányt és szellemi szép örömöt.
S így, ha te ezt írod: ,,Veronát csúnya,
Catullus,
laknod, mert aki itt ér valamit, valahány
ott melegíti a tagjait elhagyatott
heverődön”,
ez nem is annyira csúf, Manlius: ez szomorú.
Nézd el hát, ha, mit éntőlem nagy
gyászom elorzott,
néked meg nem adom: nélkülözöm magam is.
Mert hogy a költőknek bővében
nem vagyok, annak,
lásd, oka: Rómában tartom az otthonomat,
székhelyem ott van, időm ott töltöm
többnyire; egy kis
könyvestok jött csak, sok közül, útra
velem.
S mert így van, kérlek, sose higgyél
rosszakaródnak,
vagy nem elég hálás jószívű,
bőkezűnek,
mindkét kívánságod amért nem
teljesítettem:
hisz kérés nélkül teljesítem, ha tudom!
Nem hallgathatom el, Múzsák, hogy mily
komoly ügyben
volt a segítőm, s mily szívesen,
Alliusom:
száll az idő, feledő évszázadok
el ne takarják
ezt a szívességet, el ne borítsa vak éj:
elmondom nektek, ti meg aztán
sok-sokezernek,
s kérlek, mondja tovább, még mikor agg is,
e könyv.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
és holtában is így nőjön a híre
tovább,
és neve elhanyagolt ne legyen soha
Alliusomnak,
vékony hálóval fönt be ne szője a
pók.
Tudjátok, kettős Amathusia mennyi
keservvel
kínzott s mily tűzzel marta-györörte
szívem;
forrongtam, valamint Trinacria sziklai
bérce
s oetai Thermopylae Malia-béli vize,
és a szemem sose szűnt örökös
zokogásban epedni,
két orcám ázott könnyei zápora közt.
Mint a magas csúcson tisztán ragyogó
patakocska,
mely a mohos kőről szökken alá
sebesen,
s gördül a völgynek ölén lefelé örökös
zuhatagban,
majd meg a sűrű tömeg közt viszi
útja tovább.
s lankadt vándornak leszen édes vigasza végül,
hogyha a hőségtől fölrepedezget
a rét,
s mint hajósokhoz feketült-örvényű
viharban
lágy fuvallattal jő végül az enyhe
idő,
mert már Polluxhoz, Castorhoz imádkoztak
már:
nékem eképpen adott Allius enyhületet.
Tág utat ő tárt énnékem tiltott
területre,
úrnőmhöz vezetett, adva derék
fedelet,
melynek alatta szerelmünket tudtuk
gyakorolni.
Fénylő istennőm jött oda
óvatosan,
állt a csiszolt küszöbön ragyogó talpával
először,
s vallott jöttéről
könnyű-neszű saruja,
mint ahogyan hajdan, szerelemmel lépve a
házba,
Protesilaoshoz Laodamia került,
hasztalan épült házba, ahol szent
áldozatállat
vére nem engesztelt égilakókat előbb.
Semmi ne tessék énnekem úgy, Rhamnus-beli
szent szűz,
hogy haragoszívűvé váltsam az ég
urait.
Vágyik az éh-oltár szent vérre: halála a
férjnek
Laodamiát is megtanította reá,
mert nem ölelte soká fiatal férjét, bizony
egy-két
tél sem jött hosszú éjeivel, lobogó
vágyát végre betölteni, hogy majd tudja a
széttört
házasság sorsát hordani egymaga is;
s erről jól tudták, hogy nincs már
messze, a Párkák,
Ilion aljához nyomban amint kivonul:
mert maga ellen hívta az argív nép
kitűnőit
Trója, a szép Heléné elragadása miatt.
Trója, mely Ázsia és Európa közös
temetője,
hősök s hőstettek megkeserült
hamuja,
Trója, fivéremnek gyászos temetője
ugyancsak.
Ó, jaj, testvérem, gyászosan elragadott!
Jaj, te szemem szép fénye, ki így
elhagytad a testvért,
nemzetségünk is sírba került teveled;
veszteddel valamennyi öröm kiveszett a
szívemből,
hisz te növelted mind édesen és
szeretőn.
Ki most oly távol, nem az ismert síri
helyeknek,
nem kedves rokonok hamvainak közelén,
ám a gonosz Trójának, a balsors
áldozatának
távoli partjában fogva takar be a föld.
Akkoriban, mondják, otthagyták
tűzhelyüket mind
Trója felé szállván ifjú görög daliák,
hogy rablott szeretőjének Paris úgy
ne örüljön
békében békés nászszoba biztos ölén.
Hitvesed ott pusztult, gyönyörűszép
Laodamia,
ő, ki oly édes volt: lelkedet
életedet
vitték el; hisz olyan szerelemnek
forgatagába
hulltál, forrongó vágyban a mélybe alá;
mint görögök mondják, ily mély ama
cyllenei
Pheneusnak termő, rég mocsaras
talaja,
mit kikapart bátran velejéből hajdan
a hegynek
Amphitryon hazudott gyermeke,
akkoridőtt,
hogy biztos nyilait Stymphalus szörnyei
ellen
lőtte ki, hitványabb gazda parancsa
szerint,
hogy több istenség koptassa az ég kapuját
majd,
a hogy Hébé hosszan már ne legyen hajadon.
Áma te érzelmed mélyebb volt, mint az örvény,
s megtanított, szűzet, végre viselni
igát:
mert aggnak sem olyan kedves, kit ringat
egyetlen
lánya, a már későn megszületett
unoka,
kit föllelt örökösnek végre az ősi
vagyonhoz,
és a nevét hiteles végakaratba veszi,
s ezzel rút örömét a lecsúszott kapzsi
rokonnak
s űzi az ősz főtől
messze a dögkeselyűt;
hószínű párjának nem örül soha így a
galamb sem,
melyről azt mondják, még tüzesebben
akar
a tud harapó csőrrel
csőrről csippenteni csókot,
mint a legégőbb nő, legszilajabb
szerető.
Őrjöngő örömüknél is lobogóbban
örültél,
rögtön, amint elnyert szőkehajú
jegyesed.
És vagy csak csöppet vagy csöppet sem
hidegebben
jött az ölembe az én drága napom, sugaram;
gyakran szállongott, itt-ott, körülötte
Cupido,
szép sáfrány ingben, töndökölő
tüzesen.
S bárha Catullusszal be sem éri, szemérmes
az úrnő,
elnézem neki kis megcsalatásaimat,
hogy, botorul féltvén, ne legyek terhére
dühömmel.
Hisz lobogó mérgét gyakran a legmagasabb
nagy Juno ugyanígy elfojtja, ki tudja
pedig jól,
hogy mindent-ölelő Juppiter oly
csapodár.
Mégis, az istennel sose mérjünk össze
halandót,
hát ne legyek hozzá ősz apaként
szigorú.
Ő sem az apjának jobbján lépett be
lakomba,
ünnepi asszír olaj illatozása között;
titkos ajándékkal jött hozzám, s hallgatag
éjben
adta a férjétől elragadott örömöt.
Hát elegendő, hogy mindig csak enyém
az olyan nap,
mit ragyogó kővel megjelöl és kiemel.
Íme, csak ez telt tőlem, e dal, mit
most befejezvén,
sok szolgálatodért átadok, Alliusom,
hogy nevedet rút rozsdával ne takarja el
immár
egy nap sem, sem ez itt, sem pedig az vagy
amaz.
S mindama jót, mit rég Themis osztott
hajdani jámbor
népnek, nyújtsák át isteneink neked is:
légy boldog te magad s a te Életed, és az
a ház is
hol vigadoztunk, és annak az asszonya is,
és Anser, ki nékünk alkalmat először
adott volt,
ő, akitől minden jó örömöm
született.
És legelőbb, ki magamnál sokkal több
nekem: ékes
napsugaram, ki ha él, nékem is édes a lét.
|
|
| © copyright 28-10-2011 by Devecseri Gábor |
|
| |
