| Carmen 64 (in Hungarian by Devecseri Gábor) |
|
| |
| Available in
Latin,
Chinese,
Croatian,
English,
Finnish,
French,
Hungarian,
Italian, and
Scanned. Compare two languages here.
|
|
| |
Pelion-ormi fenyők, ős törzsek,
mondja a monda,
úsztak rég szépen Neptunus tiszta vizében
Phasis habjaihoz s Aeetes partpereméhez:
válogatott daliák rajta, Argos színe
virága
Colchisból az aranygyapjút elorozni
kívánva
mert sós áradaton tovasiklani fürge
hajóval,
tengeri kék tükröt simogatni fenyőfa-lapáttal;
nékik az istennő, ki a fellegvárakat
óvja,
ácsolt íly szekeret, mit a friss szél
szállani kerget,
fűzve fenyőfából fonadékot a
görbe gerinchez.
És ez avatta először fel szűz
Amphitritét.
Majd, hogy a szélviharos vizeket vagdosta az orra,
és a lapátja kavarta habok tajtéka
fehérlett,
hát a fehér örvényekből fölvetve az
arcuk,
ezt a csodát Nereus vizi lányai
megbámulták.
Ekkor s nem máskor láthattak a földi
halandók
tengeri nimfákat csupaszon kimeredni a
habból,
emlőikkel az ősz örvényből
fölmagasodni.
Ott Thetisért Peleus, mondják, lobbant
szerelemre,
ott Thetis emberrel majdan nászt ülni nem
átallt,
ott Thetis és Peleus nászát Jupiter
helyeselte.
Ó, ti a hév szívvel sóvárgott hajdani
kornak
sarjai, hős daliák, istenfiak, ékes
anyáknak
ékes szép ivadéka, ti, üdv s üdv újra
tinektek!
versemben titeket szakadatlan
szólongatlak:
mindenelőtt téged, boldog nász
nyertese, Peleus,
Thessáliát-védő oszlop, kit az
istenek apja
annyira megtisztelt, kinek átengedte
szerelmét.
Nereus legszebb lánya, Thetis, szorított
karjába?
Téged Thetis is elfogadott unokája urául
s Oceanus, ki körülkulcsolja vizével a
földet?
És hogy, idő teltén, áhított hajnaluk eljött,
teljes Thessaliát tömegestől tartja a
termük,
ünnepi víg sokaság seregei palotájuk
ölébe:
hoznak ajándékot, ragyog arcuk a boldog
örömtől,
Elhagyják Cierost, üresen phthiotisi
Tempét,
Crannon házait is, bástyás Larisa vidékét,
Pharsalusba siet, Pharsalus házaihoz mind.
Senkise míveli most mezejét, barmok nyaka
lágyul,
nem gyomlál alacsony szőlőt sem görbe
kapával,
kertész kése alatt nem vékonyul árnya a
lombnak,
karmos ekével ökör föl nem szaggatja a
földet,
elhanyagolt boronán terped szét rútul a
rozsda.
Ám a király palotája, ameddig dús öle tárul,
villámfényével tündöklik aranynak,
ezüstnek.
Székek ivorja ragyog, kelyhekkel fényes az
asztal,
örvendez fejedelmi dicső kincseknek a
dús ház.
S díszlik az istennő nászágya a ház
közepében,
indus agyarból fényessé faragott
nyoszolyája,
s rá csiga rózsás nedvével színezett lepel
omlik.
Erre letűnt korok embereit hímezte a műgond,
hősök sok ragyogó tettét mutogatja
csodásan.
Mert, lám, Diának hullámzaju
parti-szegélyén
nézi, amint Theseus tovaillan fürge
hajókkal,
dúlt szívben dühödött haragot viselő
Ariadne;
nem hiszi el sehogyansem még, hogy látja,
amit lát,
mert csalárd álomból még csak most riadott
fel
s látja, hogy elhagyták nyomorultul a
puszta fövényben.
Surran az őt feledő ifjú,
evezőt csap a habba,
puszta ígéreteit rábízza a szélviharokra.
Nézi a távolból Minos szomorúszemű lánya,
mint kőbőlfaragott
bacchánsnő, áll a moszatban,
názi, nehéz gond habtaraján hányódik a
lelke;
szőke fejecskéjét könnyű ék nem
koszorúzza,
meztelenült mellét a finom ruha nem fedi
immár,
nem kötik át a kecses szalagok sem
tejszínű keblét,
mindez alácsúszott testéről,
szertevetődött,
s lába előtt sós hab játszott vele,
hánytorgatta.
S ő a fejékét nem, s a vizen
lebegő köpenyét sem
bánta: terajtad csüngött csak teljes
szíve, Theseus,
teljes lelke szegénynek, minden
gondolatával.
Ó, a szegény, kit örök gyásszal kínzott
Erycina,
meghintvén kebelét tüskés
szerelemgondokkal,
akkortól, hogy a hős Theseus,
nekivágva a víznek
Piraeus kanyaros partjáról, már a
kegyetlen
úr szigetét, Gortyn palotáját érte el
útján.
Mert rég Cecropiát, mondják, dögvész tizedelte
Androgeosz rút vége miatt, míg végre a
város
válogatott fiakat küldött s
szűzlányai díszét,
hogy mindet szakadatlan falja a
Minotaurus.
Baj sújtotta a szűk bástyákat; a
kedves Athénért
Theseus most a saját testét kínálta
halálta,
inkább veszni akart, semminthogy
Cecropiának
holtjai táplálják Cretát, eleven
holttestek;
könnyű hajójával, jó széllel szállva
az áron,
nagylelkű Minoshoz elért, el a dús
palotához.
Vágyakozó szemmel pillantott rá a
királylány,
kit még édesen illatozó szűz ágya,
szülője
karjai közt dajkált, s oly szép volt, mint
az a mirtusz,
melyet az Eurotas zuhatagja segít a
világra,
mint a tavasz szelein nevelődött
tarka virágok;
ránézett tüzesen, s a szemét nem vette le
róla,
mígnem egész testébe fogadta be mélyen a lángot,
s míg nem gyúlt fel egészen, a
legbensőbb velejében.
Ó, ki szelíd szívben vadul ébreszted föl a
tébolyt,
szent gyermek, s bennünk örömöt-kínt
egybevegyítesz,
és te, ki Golgoiban, meg az erdős
Idaliumban
úrnő vagy, milyen örvényben hánytátok
a felgyúlt
lányt, az aranyhajú vendégért sóhajtva
sóvárgót!
Hány riadalmat tűrt a szegény,
lankadva szívében!
Sokszor volt az arany sugaránál is
halaványabb,
míg Theseus a dühös szörnnyel vágyott
verekedni,
hogy vagy meghaljon, vagy szép diadalmat
arasson.
Hallgatag ajkkal tett fogadalmat; a sok
kis ajándék,
gyűlöletes nem volt, noha hasztalan,
isteneinknek.
Mert valamint a magas Taurus legfőbb
tetejében
ágaival zúgó tölgyet, vagy sok tobozával
terhes gyantafenyőt csavar és tép
szörnyen a szélvész?
(az meg a rántástól eldől, kiszakad
gyökerestől,
s hulltában széttör mindent, mi
elébevetődik):
így terítette le ott hős Theseus,
győzve, a szörnyet,
szarvaival ki hiába döfött az üres
levegőbe.
Visszafelé aztán épségben, nagy diadallal
indult, könnyü fonál mentén igazítva
bolyongó
lépteit, óvatosan, nehogy elzárhassa az
útját
tévesztő rejtelme a sok-kanyarú
palotának.
Kezdeti tárgyától mért is távozzam e dalnak,
és minek is mondjak többet: mint hagyta el
apja
orcáját a leány, meg a húga szelíd
ölelését,
végül az anyjáét, ki keservbe merülve
siratta,
s mindennél több volt neki Theseus drága
szerelme;
vagy mint vitte hajó tajtékos diai partra,
és míg ott a szemét lágy álom igázta,
miképpen
hagyta el őt, feledő szívvel
tovaszállva, a hitves?
Mondják, hogy lobogó lelkében vad harag
ébredt,
őrjöngő szive messzeható
sikolyokra ragadta,
s egyszer bánatosan kúszott a magas
meredélyre,
onnan a forrongó tág tengert nézte
meredten,
másszor elébefutott remegő
hullámtarajának,
meztelenült lábán lágy leplét térdig
emelve;
arca a könnyektől nedves volt,
szomorúan eképp szólt,
végső jajpanaszát így szórta fagyos
zokogással:
,,Így, a hazám oltáraitól idehozva, te csalfa,
itt e magány partján elhagytál, csalfa te,
Theseus?
Így szöksz el, szentelt törvénnyel mitse
törödöl,
esküszegés vétkét hordod haza, jaj,
feledékeny!
Bősz elméd iszonyú szándékát semmi se
tudta
megfordítani? lelkedben nem kélt
könyörület,
jaj, te gonosz, hogy mégiscsak megszánjon
a szíved?
Jaj, nem ilyesmit igértél nekem, bús
nyomorultnak
nyájas hangoddal; nem ilyen sors volt,
mire hívtál,
nem, de vidám násznap, vágyott lakodalmi
vigasság:
a mindez most odavész, szanaszét szaggatja
a szélvész.
Több nő már ne legyen, ki a férfiu
esküinek hisz,
már ne remélje a férfi szavát soha egy se
igaznak;
míg epedő lelkük valamit sóvárog
elérni,
esküre nem gyávák, mitsem fukarok
megígérni:
ám azután ha mohó vágyuk jóllakva betelt
már,
esküszegésre sesem gyávák, szavukat sosem
őrzik.
Már a halál örvényének közepén tusakodtál,
s lám, kiragadtalak én, inkább hadd
vesszen a bátyám,
semminthogy, te csalárd, ne legyek
melletted a vészben;
s hálából idevetsz a vadaknak, a
vadmadaraknak
zsálmányul, s tetemem nem szórja be
senkise földdel.
Mily vad oroszlán szült téged zord szikla
tövében?
Tajtékos habbal mily tenger hányt a világra?
Mily Syrtis, ragadó vad Scylla, mi szörnyü
Charybdis,
életed édes birtokáért hogy ilyen fizetést
adsz?
Egybekelésünket ha nem is kívánta a
szíved,
mert öreg édesapád szigorától félve
remegtél,
akkor hát legalább hazavittél volna
magaddal
otthonotokba, örömmel lettem volna
cseléded,
tiszta patakvízzel moshatnám hószínű
lábad,
megvetném heverőd gyönyörű bíbor
takaróvak.
Jaj, de miért ontom panaszom szanaszét a
szelekbe,
én átoksújtott? a szelekben nem lakik
érzés,
nem hallják szavamat, nem tudnak a szóra
felelni.
S ő ezalatt már-már a nagy ár
zsivajos közepén jár,
s ember elém nem lép sivár hínárban e
parton.
Így csúfol meg a sors, az irigy, hogy
jajpanaszomtól
végső órámban minden fület álnokul
elzár.
Jaj, mindentehető Jupiter! bár
Cecropiának,
Gnososban sose érték volna hajói a partot,
és a kegyetlen adót odavíve a szörnyű
bikáinak,
tatkötelét Cretán ne vetette volna ki az
álnok,
s édes alakja mögött bősz tervét
rejtve titokban
bár soha meg nem szállott volna lakunkban
e hitvány!
Mert hova térjek meg? Biztathat-e bármi
reménység?
Idai bércre talán? Jaj, széles
szörnyű nagy örvény,
dúló tengeri ár választ el messzire attól!
Várjam tán, hogy apám ment meg? hisz
előle futottam,
szöktem az ifjú után, kit bátyám vére
bemocskolt.
Vagy leljem vigaszom jegyesem hű
érzületében?
Ő menekül, szívós evezőket
mártva az árba.
S itt vagyok elhagyatott szigeten, fogoly
én, fedeletlen,
tenger övez körben, nincs ösvény, mely
kivezetne;
nincs a menekvésben mentség, nincs semmi
reménység:
minden néma, kopár, minden csak a végre
mutat már.
Mégsem bágyadhat szemem irt hamarabb a
halálba,
lankadt testemből nem veszhet
előbb ki az érzék,
míg végórámon nem esengek az égilakókhoz,
szent hűségüktől követelve a
bosszút e bűnre.
Hát ti, az emberi vétkeknek bősz megtorlói,
Eumenisek, kiknek kígyókkal fürtösödötten
hirdeti homlokotok sziveteknek nagylehü
mérgét,
erre, csak erre hamar! panaszom befogadni
ti jertek!
keblem mélyéből miket itt most
kénytelen ontok,
én gyámoltalan, én lobogó, én téboly-ütött
vak.
S mert igazak jajaim, mert szívem mélye
szülőjük,
már sose tűrjétek, hogy megsápadjon a
gyászom;
ám ahogy elhajított Theseus itt engem, az
árvát,
istennők, úgy döntse magát s az övéit
a sírba.”
Hát miután szomorú szive így ontotta e szókat,
s bősz tettekre eképp követelt
lakolást a szorongó,
bólintott a nagy ég mindig győztes
fejedelme,
megremegett a mező, meg a
borzas-torlatu tenger,
csillámló csillagseregét vele-rázta az
égbolt.
Theseus meg, mivel elméjére vak éji homály
szállt,
messzevetett feledő kebeléből
minden okos szót,
állhatatos szívvel mit odáig gondosan
őrzött
s édes jelt szomorú apjának nem mutatott
fel,
hogy közelít épségben Erechtheus
partpereméhez.
Mert mondják, mielőtt Aegeus rábízta a szélre
azt a fiút, ki hajókkal az úrnő
bástyafalától
indult el, megölelte s eképp intette
szavával:
,,Egyfiam, ó, te nekem drágább, mint hosszú nagy éltem,
vissza akit vénségemben most kaptam a
sorstól,
s kénytelenül kétes viadalnak küldök
elébe,
mert sorsom ragad el s forrongó
bajnokerényed
tőlem, bár nemakarva hagyom: nem telt
el eléggé
lankadt látásom daliás gyönyörű
gyerekemmel:
nem nevető szívvel, nem örömmel
küldelek útra,
s hogy jósors jeleit hordozd, nem
tűrheti lelkem,
ám legelőbb gondom, panaszom bús
könnyeit ontom,
ősz fejemet földdel, porral,
mocskolva marokkal;
s ingó árbocodon hadd függjön füstszínü
vászon,
hadd hirdesse a gyászt, tűzvészt,
mely dúlja az elmém,
hispán festéktől rozsdás-feketén a
vitorla.
Ám ha a szenteltföldü Iton lakozója, az
úrnő,
ő, ki a nemzetségünket s aki védi
Erechtheus
házát, engedi, hogy jobbod bikavérbe
fürösszed,
akkor nemfeledő szívedben tedd hogy e
szózat
éljen erősen, üdén, az idő soha
el ne törülje:
rögtön amint a szemed sugarát hegyeinkre
veted föl,
árbocaid tüstént vessék le a
gyászszínű vásznat,
és a csavart kötelek húzzák fel a hószinü
leplet,
hogy rögtön lássam, s ismerjek a boldog
örömre
víg szívvel: jó óra hoz el, maradásra,
hazánkba.”
Mind e szavak Theseust, aki őket gondosan óvta,
hirtelen elhagyták, valamint a havas
hegyek ormát
széltől űzötten tovahagyják
futva a felhők.
Apja pedig, ki magas tornyából nézte a
tengert,
aggódó szemeit sűrű siralommal
emésztve,
rögtön amint meglátta, miként leng lent az
a vászon,
sziklai ormáról levetette magát a
magasból,
mert azt hitte: fiát a gonosz sors
elveszítette.
Így aztán, apját-sirató otthonra találva
hős Theseus, amilyen mély gyászt
okozott feledően
Minos lányának, csak olyant vont végre
magára.
Állt a leány, a szökő gályákat nézte
kesergőn,
sebzett lelkének mélyén bús gondjai
forrtak.
Más részén viruló Bacchus szaladott a lepelnek,
nysai szilének s szatírok táncos
tömegével,
és téged keresett, érted lobogott,
Ariadne.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - -
mámoros őrjöngőn szállott
szanaszerte csapatjuk,
euhoe, kurjongtak, fejüket fölvetve
visongtak.
Egy részük betakarthegyü thyrsust rázva rohangált,
más szétmarcangolt bika tagjaival
hadonászott,
más csavaros kígyók testével övezte a
testét,
mások hordozták, kosarakban rejtve, a
titkot,
titkot, mit soha meg nem hall a mohó
avatatlan;
tympanumot vertek mások kifeszült
tenyerükkel,
vagy csengő hangot csaltak ki
cymbalumokból,
kürtök bődültek sokak ajkán zúgva
rekedten,
barbár vad fuvolák iszonyú dalukat
visították.
Ily alakokkal volt dúsan díszítve a drága
szép takaró, mely a szent nászágyat
körbeölelte.
Mit megbámultak vágyódva a tessali ifjak,
majd helyüket kezdték átadni az
égilakóknak.
És valamint ha nyugodt tengert
korahajnaltájban
felborzol Zephyrus, meredek habokat
magasítva,
Hajnal emelkedtén a bolyongó Nap
kapujában,
és legelőbb lomhán lépdelnek
előre a szélvert
hullámok, csattan könnyű kacagásuk a
habban,
majd hogy erősül a szél,
sűrűbb seregük torlódik,
s messzire úsznak, a szép bíbor fényt
visszaragyogják:
így hagyták el azok most mind a király
palotáját,
tétova lábbal lépdeltek, haza
szétszéledtek.
Elvonulásuk után, odahagyva a Pelion ormát,
Chiron jött legelőbb, s vele erdei
számos ajándék:
mert mit csak hoz a rét, mit a thessal
föld terem óriás
nagy hegyein, mit a habtarajos folyamok
vize mellett
langymelegen dajkál s termően a szél,
a virágot
mind elhozta szines-kecsesen,
koszorúkba-kötötten,
illatozásuktól vidoran nevetett az egész
ház.
Penios jön már, odahagyva a frissfüvü
Tempét
Tempét, mit föntről körben
koszorúznak az erdők,
ropják dór táncuk Magnesia lányai benne;
jött s nem üres kézzel: gyökerestül hozta
a roppant
bükköket és a sudár törzsével karcsu
babérfát,
nem mellőzte a bólogató platanust,
sem a láng közt
hullt Phaethon hajló hugait, s a magas
ciprust sem.
Házuk előtt mindezt fonadékos rendbe
helyezte:
hogy tornácukat ott zöldellve borítsa a
lágy lomb.
Jön, tüstént a nyomán, leleményes-szívü
Prometheus,
már halovány nyomait hordozva az ős
lakolásnak,
mit kovaszirten tűrt, testét
szorította a béklyó,
úgy csüngött, odakötve, magas meredek
sziklákról.
Szent feleségével jött ekkor az istenek
apja,
hozta a sarjait is, csak téged hagyva az
égben,
Phoebus, s húgodat is, ki az Idrus bércein
úrnő:
mert az, mint te magad, Peleust úgy
semmibevette
és a Thetis fáklyás nászát nem akarta
megülni.
Tagjaikat hószín trónhoz hajlítva leültek,
számtalan étekkel megtelt a sok asztal
előttük,
s tétova mozgással ringatva a testük
eközben,
kezdtek igazmondó dalokat duruzsolni a
Párkák.
Reszketeg oldalaik leplük betakarta
fehéren,
vékony bíbor csík kanyarult köribé a
bokáknak,
ám a havas fejeket rózsás szalagok
koszorúzták,
és az örök munkát híven végezte az ujjuk.
Baljuk a lágy gyapjú gomolyával jól
beborított
rokkát fogta s a szálat a jobb kéz húzta
vigyázva,
fölfelefordított ujjal sodrotta,
leszegzett,
fürge hüvelykujjal pergette a gömbölyü
orsót.
Szálharapó fogaik meg a munkát
biztosították,
száradt ajkukhoz maradozva tapadtak a
szálak,
mik kimeredtek előbb a kisodrott sima
fonálból.
Lábuk előtt vesszőből font
kosarak fogták fel
s őrizték ragyogó halmát a fehér
fonalaknak.
S míg gyapjút fontak, hangjuk csendítve
daloltak,
isteni énekkel zúdítva elébük a sorsot,
dallal, mit soha nem cáfol meg a messze
jövő sem.
,,Ó, te, ki szép híred növeled sok
nagyszerü tettel,
a Emathiát véded, te fiadról isteni
hírű,
halld az igaz jóslást, mit elébed tárnak e
boldog
nappal a nővérek. De ti, míg követ
egyre a végzet,
fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Már közeleg hozzád, ki a férj vágyára
gyönyört hoz,
Hesperus, és e jeles csillaggal jő el
a hitves,
ő, aki lélekigázó nagy szerelemmel
eláraszt,
bágyadt éjeken át készül már véled aludni,
izmos férfinyakadnak alá siklik sima
karja.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Így egy ház sem szőtt egymáshoz
férfiut és nőt,
kedveseket szerelem nem font még így soha
egybe,
mint ahogyan Peleust köti össze Thetisszel
az összhang.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Gyermeketek születik, sose félő
bajnok, Achilles,
néki az ellenség bátor kebelét, sose hátát
látja; igen gyakran lesz győztes,
futva, a pályán,
túlszárnyalja a gyors szarvas
tűzléptü futását.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Hozzá mérni magát egy hős se merészli
a harcban,
majd ha a phryg patakok mind áznak a
teucrosi vérrel
s Trója falát hosszas harcokkal
gyötri-szorítja
s végül is elpusztítja a csalfa Pelops
unokája.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Sok ragyogó tettét, kimagasló
bajnokerényét
sokszor megvallják az anyák fiaik
temetésén,
míg ősz fürtjeiket szétszórják,
bomlani hagyják,
s hervadt keblüket elgyöngült tenyerükkel
ütik majd.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Mert, valamint a kaszás a kalász sürüjét
learatja,
lángsugarú nap alatt lekaszálja a
szőke mezőket,
úgy leterít vészes vassal sok trójai
testet.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Tettei nagyságára tanú lesz majd a
Scamander
habja, mely örvényes Helléspontosban a
széles
árba vegyül, tetemek halmával fojtja el
útját,
s mély vizeit bekevert vérrel teszi majd
melegebbé.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - -
Végül még tanú lesz, mit holtan is elnyer,
a zsákmány,
majd ha kerek sírdombja magas földjébe
fogadja
hószínü szép testét a lemészárolt
hajadonnak.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Mert kimerült görögöknek amint ad
erőt a szerencse,
hogy neptuni övét oldhassák Dardaniának,
omlik már magasult halmára Polyxena vére,
s mint bárány, a leány kétélű fejsze
alatt hull,
térde elernyed, a csonkult törzs
lehanyatlik a földre.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Rajta, ti vágyakozó lelkek, már keljetek egybe,
fűzze az istennőt férjéhez drága
szövetség,
térjen már vágyón epedő hitveshez az
úrnő.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
S majd dajkája, ha hozzá hajnal keltekor
eljő,
tegnapi nyakfonatát nem fűzheti már a
nyakára,
anyja sem aggódik, hogy tán külön alszik a
lánya
és duzzog, de remélhet már szeretett
unokákat.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok,
orsók.
Íme, ilyen sorsot zengtek jó jellel a
Párkák
isteni keblükből Peleusnak a
hajdanidőben.
Akkor az égilakók még jártak látogatóba
hősök tiszta nemes házához, s mert a
kegyesség
élt a szívekben még, keveredtek a
földilakókkal.
Gyakran szállt regyogó szentélybe az
istenek apja,
hogyha az évenként megszentelt ünnepi nap
kélt,
s nézte, hogy áldozatul neki száz bika
földre miképp hull.
Gyakran a kószáló Liber hajtotta le
bomlott
hajzatu ujjongó csapatát
Parnassus-oromról,
Delphiből ha a nép elibé vidoran
kiözönlött
s füstölgő oltáraihoz meghívta az
istent.
Gyakran jött maga Mars a halálos harc
közepébe,
s gyors Triton úrnője, s a Rhamnusban
lakozó szűz,
fegyveresek csapatát a csatára maguk
riogatták.
Ámde mióta a föld undok vétkekbe merült
le,
és az igazságot száműztük kapzsi
szívünkből,
testvérek kezeit testvérük vére borítja,
holt szüleit szívből már nem
gyászolja a gyermek,
ifjú fiának vesztéért sóvárog az apja,
hogy szabadon bírhassa a szép kis mostoha
báját,
szörny anya mitsetudó sarjával fekszik az
ágyba,
nem retteg vétkezni az ősök szelleme
ellen,
és a düh egybekeverte a jót és rosszat,
azóta
elfordult tőlünk igaz arca nagy
isteneinknek.
S már nem méltatják a halandót látogatásra
s nappali fénytől nem hagyják
érinteni arcuk.
|
|
| © copyright 20-10-2011 by Devecseri Gábor |
|
| |
