| Carmen 63 (in Hungarian by Devecseri Gábor) |
|
| |
| Available in
Latin,
Chinese,
Croatian,
English,
French,
German,
Hungarian,
Italian,
Russian, and
Scanned. Compare two languages here.
|
|
| |
Mikor Attis, át a vízen, Phrygiába elutazott
s igyekezve, fürge lábbal el is érte a ligetet,
hol a hűvösárnyú fák közt Cybelé lakik, az anya,
iszony, őrület rohanván a szívébe, kovakövet
ragadott s dühtől veszetten kiherélte vele magát.
Miután a férfiasság odahagyta izületét,
a talajra öntve vérét, fölemelte a typanont,
gyors, hófehér kezével fölemelte könnyen ezt,
meg a trombitát e rejtélyt, mely örökre tied, Anya,
puha kézzel az ökörbőrt ütögetve, társait
hívogatta és dalolta remegő ütemmel ezt:
"Nosza szálljatok, ti Gallák Cybelé ligete felé,
ti, a Dindyména úrnő vad nyája, új hazát
keresők ti, száműzöttek, követőim, a rohanó
vizeken keresztülérve, kiket annyi veszedelem
s a goromba tengerárnak zivatarja fenyegetett,
ti Venust utálva, önként csonkák, az Anya szívét
felüdítve, tévelyegni iramodva szálljatok.
Ne kötözze lomha restség tunya lelketeket, együtt
a ligetbe jöjjetek hát, Cybeli tanyája vár,
hol a cymbalum csilingel s felel újra a typanon,
hol a görbe sípba fújva ujjonganak a phrygek,
hol a Maenadok vetik fel repkénnyel a fejüket,
hol a jeleket égrerázzák, ahol énekük sivít,
ahol istenasszonyunknak ama kósza csapata száll:
hova most nekünk is illik tovaszállni táncosan."
Mikor ezt dalolta Attis, asszony, de nem igazi,
beszólt zavart torokkal felüvöltve a thiasus,
vájt cymbalummal újra belebőg a tympanon
s rohan Ida zöld hegyére iramodva fel a sereg.
Eszelős vezére, Attis, liheg és remeg, a sötét
ligeten keresztül ingva, zeneszóval inal, akár
az ünő, ha vad s be nem tört, menekülve iga elől:
s a vezér után a Gallák rohanó csapata nyomul.
Miután a házhoz értek, hol az Istenanya lakik,
a futásba lankadottan lefeküsznek étlenül,
kimerült szemüket az álom letakarja lágyan és
mialatt alusznak, elszáll szívük éktelen iszonya.
De mikor sugárszemével az arany Nap az eleven
levegőre, durva földre s szilaj árra leragyogott
s elinalt az éjjel árnya dobogó lovai elől,
akkor sebes futással elhagyta a felijedt
Attist az Álom és a remegő Pasithea őt
befogadta. Attis ébredt, puha szendere tovatűnt,
szabadon veszett dühétől felidézte tetteit
és látta tiszta szemmel, mije nincs, hova szaladott;
lerohant a partra újra, szíve háborogva forrt,
szeme könnyezett, a vízre letekintve felnyögött,
szomorú szavakkal így sírt, keseregve, hona után:
"Honom, ó, hazám, teremtőm, menedékem, igaz anyám,
ki elől vakon futottam, ahogyan csak ura elől
menekül szökött cselédje, havas Ida hegye felé,
hogy a berkeket bejárjam s a vadak fagyos odúját,
s velük éljek, én, az őrült, bebolyongva zugaikat,
hol a táj, hazám, a földed, mi mutatja, milyen irány?
jaj, a szemgolyóm is ég már odavetni sugarait,
oda, míg az esztelen láz nem emészt, rövid ideig.
Vajon én legyek hazámból kitaszítva e ligetek
sűrűjébe? elhagyom hát lakomat s a vagyonomat?
el a jó barátokat s a szüleim s a forumot is?
meg a tornacsarnokot, jaj, meg a versenyeket is, én
nyomorult; csak onts te, lelkem örökös panaszaidat.
Milyen emberarculat van, ami nem jutott nekem?
legyek asszony? én, ki voltam remek ifjú, deli fiú?
a porond virága voltam, az olajnak éke én:
tolakodtak ajtaimnál, melegítve küszöbömet,
a tömeg bevonta házam viruló koszorúival,
mikor érkezett a reggel s kizavart a szoba elé.
Legyek égi szolgalány és Cybelé cselédje, én?
Meanad-e? puszta részem? meddő legyek ezután?
Én lakjam Ida zöldjét? legyen otthonom a hava?
Phrygiában, oszlopoknak töviben legyen a tanyám?
hol a szarvas él az erdőn, hol a vadkan a ligeten?
Most fáj, amit csináltam, most bánt ez iszonyú tett."
Tovaszállt a rózsaajkról a sirám s az üzenetet
a nagy istenek füléhez elvitte, de Cybelé
az oroszlánok igáját leemelve, így beszélt,
a bal állatott dühítve, a baromnak ellenét:
"Nosza, vesd magad reá, tedd, hogy az őrülete megint
ligetembe rántsa vissza, menekülne, de te ne hagyd,
a hatalmam elkerülné, tovafutna nagyon is ő.
Te, a hátad ütve farkkal s beüvöltve e helyeket,
nosza, rázd vörös sörényed, nyakad izma rázza csak."
Fenyegetve szólt Cybellé, kirohant az iga alól
a vadállat és dühödten szaladott a part felé,
bőgött, a cserje reccsent haragos rohama alatt
s mikor ott a csillogó víz szélén meglátta a szép
Attist, amint a tenger márványa felé tekint,
nekiront: az ifjú, lázzal tele, újra bemenekült
a vadonba s ott halálig Cybelé cselédje volt
Cybelé, hatalmas úrnő, te a Dindymus asszonya,
ne gyötörje, Istenasszony, ez a láz a házamat
soha, mást taszíts dühödbe, legyen az csak eszeveszett.
|
|
| © copyright 24-11-2004 by Devecseri Gábor |
|
| |
