Visszatekintve ha bármi örömre talál, aki tudja,
hogy mindig jó volt és kegyes életet élt,
meg nem szegte a szent hűséget, az isteneket sem
hívta tanúnak, míg álnokul esküdözött,
akkor néked hosszú öregségedre, Catullus,
számtalan ily örömöt őriz e rossz szerelem,
mert ami jót szóval, tettel végezhet akárki,
mind elvégezték tetteid és szavaid;
s kárbaveszett az egész, mert mert hálátlanszívű kapta.
Miért is kínoznád hát ezután magadat ?
Elszántan miért nem ragadod ki magad nyavalyádból,
szemben az istennel miért vagy ilyen nyomorult ?
Szörnyű nehéz mindjárt elvetni a hosszú szerelmet,
szörnyű nehéz, de neked nincs habozásra időd.
Nincs más orvosság, ezt kell vele véghezvinned:
ezt tedd, hogyha lehet, s hogyha nem, akkor is ezt.
Ó, ha ti megkönyörültök az emberen, istenek, és ha
küldtetek égi segélyt már a halál küszöbén,
nézzetek énrám is, nyomorultra: ha jámborul éltem,
rántsatok el gyászos végveszedelem elől.
Jaj, minden tagomat zsibbadság szállja meg orvul,
s keblemből emiatt minden öröm kiszökött.
Többé már nem is azt kérem, hogy visszaszeressen,
vagy, mit amúgysem akar, tisztaerényű legyen.
Élni kívánok már s e sötét kórtól szabadulni.
Istenek, adjátok meg kegyes életemért.

Siqua recordanti benefacta priora voluptas
est homini, cum se cogitat esse pium,
nec sanctum violasse fidem, nec foedere nullo
divum ad fallendos numine abusum homines,
multa parata manent in longa aetate, Catulle,
ex hoc ingrato gaudia amore tibi.
Nam quaecumque homines bene cuiquam aut dicere possunt
aut facere, haec a te dictaque factaque sunt.
Omnia quae ingratae perierunt credita menti.
Quare iam te cur amplius excrucies?
Quin tu animo offirmas atque istinc te ipse reducis,
et dis invitis desinis esse miser?
Difficile est longum subito deponere amorem,
difficile est, verum hoc qualubet eficias:
una salus haec est, hoc est tibi pervincendum,
hoc facias, sive id non pote sive pote.
O di, si vestrum est misereri, aut si quibus umquam
extremam iam ipsa in morte tulistis opem,
me miserum aspicite et, si vitam puriter egi,
eripite hanc pestem perniciemque mihi,
quae mihi subrepens imos ut torpor in artus
expulit ex omni pectore laetitias.
Non iam illud quaero, contra me ut diligat illa,
aut, quod non potis est, esse pudica velit:
ipse valere opto et taetrum hunc deponere morbum.
O di, redite mi hoc pro pietate mea.