Mikor Attis, át a vízen, Phrygiába elutazott
s igyekezve, fürge lábbal el is érte a ligetet,
hol a hűvösárnyú fák közt Cybelé lakik, az anya,
iszony, őrület rohanván a szívébe, kovakövet
ragadott s dühtől veszetten kiherélte vele magát.
Miután a férfiasság odahagyta izületét,
a talajra öntve vérét, fölemelte a typanont,
gyors, hófehér kezével fölemelte könnyen ezt,
meg a trombitát e rejtélyt, mely örökre tied, Anya,
puha kézzel az ökörbőrt ütögetve, társait
hívogatta és dalolta remegő ütemmel ezt:
"Nosza szálljatok, ti Gallák Cybelé ligete felé,
ti, a Dindyména úrnő vad nyája, új hazát
keresők ti, száműzöttek, követőim, a rohanó
vizeken keresztülérve, kiket annyi veszedelem
s a goromba tengerárnak zivatarja fenyegetett,
ti Venust utálva, önként csonkák, az Anya szívét
felüdítve, tévelyegni iramodva szálljatok.
Ne kötözze lomha restség tunya lelketeket, együtt
a ligetbe jöjjetek hát, Cybeli tanyája vár,
hol a cymbalum csilingel s felel újra a typanon,
hol a görbe sípba fújva ujjonganak a phrygek,
hol a Maenadok vetik fel repkénnyel a fejüket,
hol a jeleket égrerázzák, ahol énekük sivít,
ahol istenasszonyunknak ama kósza csapata száll:
hova most nekünk is illik tovaszállni táncosan."
Mikor ezt dalolta Attis, asszony, de nem igazi,
beszólt zavart torokkal felüvöltve a thiasus,
vájt cymbalummal újra belebőg a tympanon
s rohan Ida zöld hegyére iramodva fel a sereg.
Eszelős vezére, Attis, liheg és remeg, a sötét
ligeten keresztül ingva, zeneszóval inal, akár
az ünő, ha vad s be nem tört, menekülve iga elől:
s a vezér után a Gallák rohanó csapata nyomul.
Miután a házhoz értek, hol az Istenanya lakik,
a futásba lankadottan lefeküsznek étlenül,
kimerült szemüket az álom letakarja lágyan és
mialatt alusznak, elszáll szívük éktelen iszonya.
De mikor sugárszemével az arany Nap az eleven
levegőre, durva földre s szilaj árra leragyogott
s elinalt az éjjel árnya dobogó lovai elől,
akkor sebes futással elhagyta a felijedt
Attist az Álom és a remegő Pasithea őt
befogadta. Attis ébredt, puha szendere tovatűnt,
szabadon veszett dühétől felidézte tetteit
és látta tiszta szemmel, mije nincs, hova szaladott;
lerohant a partra újra, szíve háborogva forrt,
szeme könnyezett, a vízre letekintve felnyögött,
szomorú szavakkal így sírt, keseregve, hona után:
"Honom, ó, hazám, teremtőm, menedékem, igaz anyám,
ki elől vakon futottam, ahogyan csak ura elől
menekül szökött cselédje, havas Ida hegye felé,
hogy a berkeket bejárjam s a vadak fagyos odúját,
s velük éljek, én, az őrült, bebolyongva zugaikat,
hol a táj, hazám, a földed, mi mutatja, milyen irány?
jaj, a szemgolyóm is ég már odavetni sugarait,
oda, míg az esztelen láz nem emészt, rövid ideig.
Vajon én legyek hazámból kitaszítva e ligetek
sűrűjébe? elhagyom hát lakomat s a vagyonomat?
el a jó barátokat s a szüleim s a forumot is?
meg a tornacsarnokot, jaj, meg a versenyeket is, én
nyomorult; csak onts te, lelkem örökös panaszaidat.
Milyen emberarculat van, ami nem jutott nekem?
legyek asszony? én, ki voltam remek ifjú, deli fiú?
a porond virága voltam, az olajnak éke én:
tolakodtak ajtaimnál, melegítve küszöbömet,
a tömeg bevonta házam viruló koszorúival,
mikor érkezett a reggel s kizavart a szoba elé.
Legyek égi szolgalány és Cybelé cselédje, én?
Meanad-e? puszta részem? meddő legyek ezután?
Én lakjam Ida zöldjét? legyen otthonom a hava?
Phrygiában, oszlopoknak töviben legyen a tanyám?
hol a szarvas él az erdőn, hol a vadkan a ligeten?
Most fáj, amit csináltam, most bánt ez iszonyú tett."
Tovaszállt a rózsaajkról a sirám s az üzenetet
a nagy istenek füléhez elvitte, de Cybelé
az oroszlánok igáját leemelve, így beszélt,
a bal állatott dühítve, a baromnak ellenét:
"Nosza, vesd magad reá, tedd, hogy az őrülete megint
ligetembe rántsa vissza, menekülne, de te ne hagyd,
a hatalmam elkerülné, tovafutna nagyon is ő.
Te, a hátad ütve farkkal s beüvöltve e helyeket,
nosza, rázd vörös sörényed, nyakad izma rázza csak."
Fenyegetve szólt Cybellé, kirohant az iga alól
a vadállat és dühödten szaladott a part felé,
bőgött, a cserje reccsent haragos rohama alatt
s mikor ott a csillogó víz szélén meglátta a szép
Attist, amint a tenger márványa felé tekint,
nekiront: az ifjú, lázzal tele, újra bemenekült
a vadonba s ott halálig Cybelé cselédje volt
Cybelé, hatalmas úrnő, te a Dindymus asszonya,
ne gyötörje, Istenasszony, ez a láz a házamat
soha, mást taszíts dühödbe, legyen az csak eszeveszett.

Super alta vectus Attis celeri rate maria,
Phrygium ut nemus citato cupide pede tetigit,
adiitque opaca siluis redimita loca deae,
stimulatus ibi furenti rabie, vagus animis,
devolsit ili acuto sibi pondera silice,
itaque ut relicta sensit sibi membra sine viro,
etiam recente terrae sola sanguine maculans,
niveis citata cepit manibus leve typanum,
typanum tuum, Cybebe, tua, mater initia,
quatiensque terga tauri teneris cava digitis
canere haec suis adorta est tremebunda comitibus.
'agite ite ad alta, Gallae, Cybeles nemora simul,
simul ite, Dindymenae dominae vaga pecora,
aliena quae petentes velut exules loca
sectam meam exsecutae duce me mihi comites
rapidum salum tulistis truculentaque pelagi
et corpus evirastis Veneris nimio odio;
hilarate erae citatis erroribus animum.
mora tarda mente cedat: simul ite, sequimini
Phrygiam ad domum Cybebes, Phrygia ad nemora deae,
ubi cymbalum sonat vox, ubi tympana reboant,
tibicen ubi canit Phryx curuo grave calamo,
ubi capita Maenades ui iaciunt hederigerae,
ubi sacra sancta acutis ululatibus agitant,
ubi suevit illa diuae volitare vaga cohors,
quo nos decet citatis celerare tripudiis.'
simul haec comitibus Attis cecinit notha mulier,
thiasus repente linguis trepidantibus ululat,
leve tympanum remugit, cava cymbala recrepant.
viridem citus adit Idam properante pede chorus.
furibunda simul anhelans uaga vadit animam agens
comitata tympano Attis per opaca nemora dux,
veluti iuvenca vitans onus indomita iugi;
rapidae ducem sequuntur Gallae properipedem.
itaque, ut domum Cybebes tetigere lassulae,
nimio e labore somnum capiunt sine Cerere.
piger his labante languore oculos sopor operit;
abit in quiete molli rabidus furor animi.
sed ubi oris aurei Sol radiantibus oculis
lustravit aethera album, sola dura, mare ferum,
pepulitque noctis umbras vegetis sonipedibus,
ibi Somnus excitam Attin fugiens citus abiit;
trepidante eum recepit dea Pasithea sinu.
ita de quiete molli rapida sine rabie
simul ipsa pectore Attis sua facta recoluit,
liquidaque mente vidit sine quis ubique foret,
animo aestuante rusum reditum ad vada tetulit.
ibi maria uasta visens lacrimantibus oculis,
patriam allocuta maestast ita voce miseriter.
'patria o mei creatrix, patria o mea genetrix,
ego quam miser relinquens, dominos ut erifugae
famuli solent, ad Idae tetuli nemora pedem,
ut aput niuem et ferarum gelida stabula forem,
et earum omnia adirem furibunda latibula,
ubinam aut quibus locis te positam, patria, reor?
cupit ipsa pupula ad te sibi derigere aciem,
rabie fera carens dum breve tempus animus est.
egone a mea remota haec ferar in nemora domo?
patria, bonis, amicis, genitoribus abero?
abero foro, palaestra, stadio et gyminasiis?
miser a miser, querendum est etiam atque etiam, anime.
quod enim genus figurast, ego non quod obierim?
ego mulier, ego adulescens, ego ephebus, ego puer,
ego gymnasi fui flos, ego eram decus olei:
mihi ianuae frequentes, mihi limina tepida,
mihi floridis corollis redimita domus erat,
linquendum ubi esset orto mihi Sole cubiculum.
ego nunc deum ministra et Cybeles famula ferar?
ego Maenas, ego mei pars, ego vir sterilis ero?
ego viridis algida Idae nive amicta loca colam?
ego vitam agam sub altis Phrygiae columinibus,
ubi cerua siluicultrix, ubi aper nemorivagus?
iam iam dolet quod egi, iam iamque paenitet.'
roseis ut huic labellis sonitus citus abiit
geminas deorum ad aures nova nuntia referens,
ibi iuncta iuga resoluens Cybele leonibus
laeuumque pecoris hostem stimulans ita loquitur.
'agedum,' inquit 'age ferox i fac ut hunc furor agitet,
fac uti furoris ictu reditum in nemora ferat,
mea libere nimis qui fugere imperia cupit.
age caede terga cauda, tua verbera patere,
fac cuncta mugienti fremitu loca retonent,
rutilam ferox torosa ceruice quate iubam.'
ait haec minax Cybebe religatque iuga manu.
ferus ipse sese adhortans rapidum incitat animo,
vadit, fremit, refringit virgulta pede uago.
at ubi umida albicantis loca litoris adiit,
teneramque uidit Attin prope marmora pelagi,
facit impetum. illa demens fugit in nemora fera;
ibi semper omne vitae spatium famula fuit.
dea, magna dea, Cybebe, dea domina Dindymi,
procul a mea tuos sit furor omnis, era, domo:
alios age incitatos, alios age rabidos.