Rádbízom magam és szerelmem éppúgy,
ó Aurelius, és csak arra kérlek,
hogyha már valamit te is kívántál
tisztán tartani, ezt a gyermeket most
őrizd meg nekem és vigyázz reá jól.
Nem mondom, hogy a nép miatt: azoktól
nem tartok soha, kik saját ügyükben
lótnak-futnak az utakon, de tőled
félek és a te szörnyeteg rudadtól,
mely jó s rossz fiút egyaránt ijesztget.
Vidd azt arra, amerre tetszik, úgyis
készen áll mindig, ha kimégy. Szerényen
kérlek, hogy csak ez egy fiút kíméld meg.
Mert ha rosszakarat s vak őrület még
oly nagy bűnbe sodorna téged, álnok,
hogy megbántsad az én fejem csalárdul,
jaj, akkor, te szegény, te szörnyűsorsú,
lábad szétvonatik s a tárt kapun majd
retkek rontanak és halak keresztül !

Commendo tibi me ac meos amores,
Aureli. Veniam peto pudentem,
ut, si quicquam animo tuo cupisti,
quod castum expeteres et integellum,
conserves puerum mihi pudice,
non dico a populo -- nihil veremur
istos, qui in platea modo huc modo illuc
in re praetereunt sua occupati --
verum a te metuo tuoque pene
infesto pueris bonis malisque.
Quem tu qua lubet, ut lubet moveto
quantum vis, ubi erit foris paratum:
hunc unum excipio, ut puto, pudenter.
Quod si te mala mens furorque vecors.
In tantam impulerit, sceleste, culpam,
ut nostrum insidiis caput lacessas.
A tum te miserum malique fati!
Quem attractis pedibus patente porta
percurrent raphanique mugilesque.