Ne járd, szegény Catullus, a bolondját.
Ami elveszett, elveszett, leírhasd.
Nemrég folyton reád sütött a napfény,
a lány karon fogott s vele mehettél,
szeretted, ahogy lányt még nem szerettek.
S hogy szórakoztatok ketten az ágyban!
Nem kérhettél olyat, mit nem adott meg.
A nap fénye valóban végigöntött.
Most nem kellesz többé. Te se kívánd öt.
Ne kérd, amit nem kapsz, ne keseredj el,
légy inkább érzéketlen, mint a szikla,
ne rimánkodj kegyeiért hiába!
Elmehetsz, széplány. Catullus megkövült.
Te szenvedsz, ha egyedül fekszel éjjel
és senki sem jön. Milyen életed lesz,
ha férfi nem vágyik rád? Ki mond szépnek?
Eldicsekedhetsz majd, hogy az enyém vagy?
Kit csókolsz? Kinek ajkád harapdálod?
Te meg, Catullus, viseld sorsodat.

Miser Catulle, desinas ineptire,
et quod vides perisse perditum ducas.
Fulsere quondam candidi tibi soles,
cum ventitabas quo puella ducebat
amata nobis quantum amabitur nulla.
Ibi illa multa cum iocosa fiebant,
quae tu volebas nec puella nolebat,
fulsere vere candidi tibi soles.
Nunc iam illa non vult: tu quoque impotens noli,
nec quae fugit sectare, nec miser vive,
sed obstinata mente perfer, obdura.
Vale puella, iam Catullus obdurat,
nec te requiret nec rogabit invitam.
At tu dolebis, cum rogaberis nulla.
Scelesta, uae te, quae tibi manet uita?
Quis nunc te adibit? cui videberis bella?
Quem nunc amabis? Cuius esse diceris?
Quem basiabis? Cui labella mordebis?
At tu, Catulle, destinatus obdura.