Bár szakadatlan kín bágyaszt, s ez a mély szomorúság,
Hortalus, elszólít engem a dalra tudós
szűzektől, s elmém nem tudja teremni a Múzsák
édes termését (bánata habja veri:
mert nemrég történt, hogy a Léthé lassu folyása
forgatagos habbal csúszva elérte szegény
testvérem sápadt lábát, kit messze szememtől
Rhoetéum partján fed ma a trójai föld;
nem szólok hozzád, nem hallgatom annyi mesédet,
létemnél drágább, drága fivér, ezután,
nem látlak többé, de szeretlek híven örökké,
s veszted gyászdallal folytonosan siratom,
mint amiként odafenn, dúsárnyú lomb sürüjében,
meggyilkolt Itysért Daulias ontja jaját) -
mégis, Hortalusom, noha lelkem gyötri e gyászom,
elküldöm teneked Battiadés sorait,
újradalolva, ne véld, hogy szódat a kósza szelekre
bíztad s lelkemből elszabadult, kicsuszott,
mint ahogyan kigurul kebeléből szűz hajadonnak
sebten az alma, amit titkon adott jegyese,
s mit feledett a szegény, hogy amott van a köntöse mélyén,
anyja elé szökken, s íme kihull a gyümölcs,
s míg az az alma gurul lefelé sebesen gördülve,
vétke-tudó arcát lassan elönti a pír.

Etsi me assiduo confectum cura dolore
sevocat a doctis, Ortale, virginibus,
nec potis est dulcis Musarum expromere fetus
mens animi, tantis fluctuat ipsa malis--
namque mei nuper Lethaeo in gurgite fratris
pallidulum manans alluit unda pedem,
Troia Rhoeteo quem subter litore tellus
ereptum nostris obterit ex oculis.
. . . . . . . .
numquam ego te, vita frater amabilior,
aspiciam posthac? at certe semper amabo,
semper maesta tua carmina morte canam,
qualia sub densis ramorum concinit umbris
Daulias, absumpti fata gemens Ityli--
sed tamen in tantis maeroribus, Ortale, mitto
haec expressa tibi carmina Battiadae,
ne tua dicta vagis nequiquam credita ventis
effluxisse meo forte putes animo,
ut missum sponsi furtivo munere malum
procurrit casto virginis e gremio,
quod miserae oblitae molli sub veste locatum,
dum adventu matris prosilit, excutitur,
atque illud prono praeceps agitur decursu,
huic manat tristi conscius ore rubor.