Tegnap, Licinius, pihenve, játszva,
táblácskámra soká, vidám örömmel
firkáltunk dalokat, mulatva, mint jött.
Játszi verseket ontva, válogattuk
mértékük, poharazva válaszoltunk
egymásnak s vetekedve élcelődtünk.
Eltávoztam utána, szellemedtől
lángragyúlva, Licinius; s azóta
nem vidít fel az étel és szememre
nem száll édesen álom, én szegény, csak
hánykolódtam az ágyon, izgatottan
vártam, hogy legyen újra reggel, újra
lássalak, veled újra társalogjak.
S hogy félholtan az ágyra visszahulltak
lankadt tagjaim, ezt a verset írtam,
kedvesem, neked; és ha megtekinted,
kínlodásomat is megismered majd.
Kérlek, büszke ne légy, szememvilága,
meg ne vessed a kérlelő barátot,
mert másképp Nemesis haragja sújthat.
Istennő s dühös: úgy vigyázz, ne sértsd meg.

Hesterno, Licini, die otiosi
multum lusimus in meis tabellis,
ut convenerat esse delicatos:
scribens versiculos uterque nostrum
ludebat numero modo hoc modo illoc,
reddens mutua per iocum atque vinum.
Atque illinc abii tuo lepore
incensus, Licini, facetiisque,
ut nec me miserum cibus iuvaret
nec somnus tegeret quiete ocellos,
sed toto indomitus furore lecto
versarer, cupiens videre lucem,
ut tecum loquerer simulque ut essem.
At defessa labore membra postquam
semimortua lectulo iacebant,
hoc, iucunde, tibi poema feci,
ex quo perspiceres meum dolorem.
Nunc audax cave sis, precesque nostras,
oramus, cave despuas, ocelle,
ne poenas Nemesis reposcat a te.
Est vemens dea: laedere hanc caveto.