Gyöngédversû barátomat keresd föl
kérlek, Caeciliust, papyrus, és hívd
Veronába sietve, hagyja Comum
városát, meg a Lariust is el már,
mert vágyom nagyon egy közös barátunk
tervét vele közölni. S így, ha bölcs lesz,
falni fogja az utat, akkor is, ha
százszorszép szeretõje tartja vissza,
két karját a nyakára fûzve százszor
kéri, hogy ne siessen, ott ne hagyja;
az, ki most – ha a hír igaz – szerelmes,
õt imádja heves szerelmi lánggal,
mert olvasta szegény leány a fennen
kezdett ”Dindymus Asszonyá”-t, s azóta
legbelsõ velejét a tûz emészti.
Szapphónál okosabb leány, megértelek,
mert hát Caecilius valóban édes
hangon kezdte meg azt a költeményét.

Poetae tenero, meo sodali,
velim Caecilio, papyre, dicas
Veronam veniat, Novi relinquens
Comi moenia Lariumque litus:
nam quasdam volo cogitationes
amici accipiat sui meique.
Quare, si sapiet, viam vorabit,
quamvis candida milies puella
euntum revocet, manusque collo
ambas iniciens roget morari.
Quae nunc, si mihi vera nuntiantur,
illum deperit impotente amore:
nam quo tempore legit incohatum
Dindymi dominam, ex eo misellae
ignes interiorem edunt medullam.
Ignosco tibi, Sapphica puella
musa doctior: est enim venuste
Magna Caecilio incohata mater.