Alfenus, szerető társaidat megcsalod; ez tehát
Hálád ? Kőszívű, mondd, nem könyörülsz drága barátodon ?
Rászedsz engem, eladsz s nem habozol csalni, te hűtlen ?
Kedvelnék a csalók elvetemült tetteit égiek ?
Nem törödsz velem, így hagysz bajaim közt nyomorultan el:
hát most mit tegyenek, mondd, a halandók, kibe bízzanak ?
Hogy hívtál, csalogattál, szívemet kérve, te csalfa, s én
nem láttam veszedelmet, botorul bízva szerettelek.
És most visszavonulsz, tetteidet s csalfa szavad hagyod,
hogy vándor szelek és messzefutó fellegek elvigyék.
A Hűség s az egek nem feledik, mit te felejtesz, a
Hűség bünteti meg vétkeidet, bánni fogod nagyon.

Alfene immemor atque unanimis false sodalibus,
iam te nil miseret, dure, tui dulcis amiculi?
iam me prodere, iam non dubitas fallere, perfide?
nec facta impia fallacum hominum caelicolis placent.
quae tu neglegis ac me miserum deseris in malis.
eheu quid faciant, dic, homines cuiue habeant fidem?
certe tute iubebas animam tradere, inique, me
inducens in amorem, quasi tuta omnia mi forent.
idem nunc retrahis te ac tua dicta omnia factaque
uentos irrita ferre ac nebulas aereas sinis.
si tu oblitus es, at di meminerunt, meminit Fides,
quae te ut paeniteat postmodo facti faciet tui.