Ó, Aurelius, éhezések atyja,
annak, mely ma van, annak is, mi volt és
annak mind, ami még csak eljön egykor,
kívánnál szeretõmre dõlni rútul.
S nem titkon, hiszen egyre csak nyomában
csellengsz, vele játszol, oldalán csüngsz
s kísérted, de hiába, cselszövõ, mert
téged én, megelõzve, meggyalázlak.
Nem szólnék, ha degesz hasat viselnél:
az bánt csak, hogy a gyermek éhezést és
szomjazást tanul így, csak ez ragad rá.
Hát míg szárazon elviszed, maradj el,
mert ha nem, biz a szájadon gyalázlak.

Aureli, pater esuritionum,
non harum modo, sed quot aut fuerunt
aut sunt aut aliis erunt in annis,
pedicare cupis meos amores.
Nec clam: nam simul es, iocaris una,
haerens ad latus omnia experiris.
Frustra: nam insidias mihi instruentemtangam
te prior irrumatione.
Atque id si faceres satur, tacerem:
nunc ipsum id doleo, quod esurire
me me puer et sitire discet.
Quare desine, dum licet pudico,
ne finem facias, sed irrumatus.