Drágább, mint a szemem világa csak ne
volnál, Calvusom, én e küldeményért
gyűlölnélek, ahogy Vatinius tud
csak gyűlölni: mi szó, mi tett a vétkem,
hogy vesztemre te ennyi gyatra költőt
küldesz ? Ügyfeledet, ki íly sok ádáz
verset varrt a nyakadba, sújtsa átkom.
Hogyha meg neked ezt az új s kiváló
holmit Sulla, a litterátor adta,
nem bánkodom, öröm fog el, mivelhogy
fáradságod egész hiába nem volt.
Borzasztó ez a könyv, az istenekre !
s elküldted, csak azért, Catullusodnak,
hogy meghaljon, amint kezébe kapja,
épp a legragyogóbb napon: Saturnus
ünnepén ! De megállj, ravasz, ha virrad,
rögtön elrohanok s az árusoknak
polcáról csupa Caesiust, Aquínust,
Suffénust szedek össze, mind e mérget
elküldöm neked, így lakolsz, barátom.
S közben menjetek el, sietve, honnan
csámpás lábatok elhozott idáig,
századunk nyavalyái, szörnyű költők.

Ni te plus oculis meis amarem,
iucundissime Calve, munere isto
odissem te odio Vatiniano:
nam quid feci ego quidve sum locutus,
cur me tot male perderes poetis?
Isti di mala multa dent clienti,
qui tantum tibi misit impiorum.
Quod si, ut suspicor, hoc novum ac repertum
munus dat tibi Sulla litterator,
non est mi male, sed bene ac beate,
quod non dispereunt tui labores.
Di magni, horribilem et sacrum libellum!
Quem tu scilicet ad tuum Catullum
misti, continuo ut die periret,
Saturnalibus, optimo dierum!
Non non hoc tibi, false, sic abibit.
Nam si luxerit ad librariorum
curram scrinia, Caesios, Aquinos,
Suffenum, omnia colligam venena.
Ac te his suppliciis remunerabor.
Vos hinc interea valete abite
illuc, unde malum pedem attulistis,
saecli incommoda, pessimi poetae.