Furius és Aurelius, két nagyon drága
barátom, kik velem jönnétek Indiába,
ha mennék – hol a Nagy Óceán vize harsog
s rázza a partot;

vagy a déli melegtol tunya arabokhoz,
a szittyákhoz, hol minden kölyök íjat hordoz,
s a tájra, melyet a Nílus önt el tavasszal
sárga iszappal;

vagy akár felmásznátok velem a kék Alpok
hágóira, hol Caesar oly vitézül harcolt,
és kísérnétek tovább barbár britekhez,
kik zabot esznek;

ti, kik nem másztok le rólam, kikkel a végzet
összeláncolt, toletek csupán egyet kérek:
hogy szaladjatok Lesbiához e kegyetlen
nyers üzenettel:

“Hallom, egyre üzekedsz a fiúkkal. Remélem,
hogy tizet is kikészítsz közülük minden éjjel,
mert nem tudsz már szeretni, s nem maradt, csak tátott
nagy bujaságod.

Ne várd, hogy újra kezdjük. Elpusztultál, nem vagy.
Nem én, te ölted meg szerelmünket. Elhervadt,
mint vadvirág, melyet az út szélére dobtak
és letapostak.”

Furi et Aureli comites Catulli,
sive in extremos penetrabit Indos,
litus ut longe resonante Eoa
tunditur unda,
sive in Hyrcanos Arabesue molles,
seu Sagas sagittiferosue Parthos,
sive quae septemgeminus colorat
aequora Nilus,
sive trans altas gradietur Alpes,
Caesaris visens monimenta magni,
Gallicum Rhenum horribile aequor ulti-
mosque Britannos,
omnia haec, quaecumque feret voluntas
caelitum, temptare simul parati,
pauca nuntiate meae puellae
non bona dicta.
cum suis vivat valeatque moechis,
quos simul complexa tenet trecentos,
nullum amans vere, sed identidem omnium
ilia rumpens;
nec meum respectet, ut ante, amorem,
qui illius culpa cecidit uelut prati
ultimi flos, praetereunte postquam
tactus aratro est.