Hogy balsors-verten, keserű bajtól leteperten,
még friss könnyek közt írsz nekem íly levelet,
a kérsz: a hajótörtet, tajtékos víz kivetettet
mentsem meg, segitőn, már a halál küszöbén,
mert a kegyes Venus őt nem hagyja pihenni becéző
álomban, szomorú özvegyi ágya ölén,
s föl nem üdítik a Múzsák édes dallal, a régi
költökével, míg ébren eként kesereg
- jólesik ez nékem, mert így hívsz: ,,drága barátom”,
s ily adományt esdesz, múzsait és venusit;
csakhogy az én kínom se maradjon titkon előtted,
Manlius, és sose vélj lomha barátnak, ezért
halld, hogy a balsorsnak milyen áradatába merültem,
és a lesúlytottól víg adományt ne kívánj.

Akkoridőtt, hogy először bújtam férfiruhába
és éltem viruló korban a játszi tavaszt,
épp eleget játszottam: az istennő se feled, ki
gondok közt keserűt s édeset egybekever;
csakhogy e játékot testvérem veszte elűzte
gyásszal: jaj, te fivér, gyászosan elragadott,
jaj, boldogságom széttörte örökre halálod,
nemzetségünk is sírba került teveled,
veszteddel valamennyi öröm kiveszett a szivemből,
hisz te növelted mind édesen és szeretőn.
Lelkemből a halálod után száműztem egészen
mind e tanulmányt és szellemi szép örömöt.
S így, ha te ezt írod: ,,Veronát csúnya, Catullus,
laknod, mert aki itt ér valamit, valahány
ott melegíti a tagjait elhagyatott heverődön”,
ez nem is annyira csúf, Manlius: ez szomorú.
Nézd el hát, ha, mit éntőlem nagy gyászom elorzott,
néked meg nem adom: nélkülözöm magam is.
Mert hogy a költőknek bővében nem vagyok, annak,
lásd, oka: Rómában tartom az otthonomat,
székhelyem ott van, időm ott töltöm többnyire; egy kis
könyvestok jött csak, sok közül, útra velem.
S mert így van, kérlek, sose higgyél rosszakaródnak,
vagy nem elég hálás jószívű, bőkezűnek,
mindkét kívánságod amért nem teljesítettem:
hisz kérés nélkül teljesítem, ha tudom!

Nem hallgathatom el, Múzsák, hogy mily komoly ügyben
volt a segítőm, s mily szívesen, Alliusom:
száll az idő, feledő évszázadok el ne takarják
ezt a szívességet, el ne borítsa vak éj:
elmondom nektek, ti meg aztán sok-sokezernek,
s kérlek, mondja tovább, még mikor agg is, e könyv.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
és holtában is így nőjön a híre tovább,
és neve elhanyagolt ne legyen soha Alliusomnak,
vékony hálóval fönt be ne szője a pók.
Tudjátok, kettős Amathusia mennyi keservvel
kínzott s mily tűzzel marta-györörte szívem;
forrongtam, valamint Trinacria sziklai bérce
s oetai Thermopylae Malia-béli vize,
és a szemem sose szűnt örökös zokogásban epedni,
két orcám ázott könnyei zápora közt.
Mint a magas csúcson tisztán ragyogó patakocska,
mely a mohos kőről szökken alá sebesen,
s gördül a völgynek ölén lefelé örökös zuhatagban,
majd meg a sűrű tömeg közt viszi útja tovább.
s lankadt vándornak leszen édes vigasza végül,
hogyha a hőségtől fölrepedezget a rét,
s mint hajósokhoz feketült-örvényű viharban
lágy fuvallattal jő végül az enyhe idő,
mert már Polluxhoz, Castorhoz imádkoztak már:
nékem eképpen adott Allius enyhületet.
Tág utat ő tárt énnékem tiltott területre,
úrnőmhöz vezetett, adva derék fedelet,
melynek alatta szerelmünket tudtuk gyakorolni.
Fénylő istennőm jött oda óvatosan,
állt a csiszolt küszöbön ragyogó talpával először,
s vallott jöttéről könnyű-neszű saruja,
mint ahogyan hajdan, szerelemmel lépve a házba,
Protesilaoshoz Laodamia került,
hasztalan épült házba, ahol szent áldozatállat
vére nem engesztelt égilakókat előbb.
Semmi ne tessék énnekem úgy, Rhamnus-beli szent szűz,
hogy haragoszívűvé váltsam az ég urait.
Vágyik az éh-oltár szent vérre: halála a férjnek
Laodamiát is megtanította reá,
mert nem ölelte soká fiatal férjét, bizony egy-két
tél sem jött hosszú éjeivel, lobogó
vágyát végre betölteni, hogy majd tudja a széttört
házasság sorsát hordani egymaga is;
s erről jól tudták, hogy nincs már messze, a Párkák,
Ilion aljához nyomban amint kivonul:
mert maga ellen hívta az argív nép kitűnőit
Trója, a szép Heléné elragadása miatt.
Trója, mely Ázsia és Európa közös temetője,
hősök s hőstettek megkeserült hamuja,
Trója, fivéremnek gyászos temetője ugyancsak.
Ó, jaj, testvérem, gyászosan elragadott!
Jaj, te szemem szép fénye, ki így elhagytad a testvért,
nemzetségünk is sírba került teveled;
veszteddel valamennyi öröm kiveszett a szívemből,
hisz te növelted mind édesen és szeretőn.
Ki most oly távol, nem az ismert síri helyeknek,
nem kedves rokonok hamvainak közelén,
ám a gonosz Trójának, a balsors áldozatának
távoli partjában fogva takar be a föld.
Akkoriban, mondják, otthagyták tűzhelyüket mind
Trója felé szállván ifjú görög daliák,
hogy rablott szeretőjének Paris úgy ne örüljön
békében békés nászszoba biztos ölén.
Hitvesed ott pusztult, gyönyörűszép Laodamia,
ő, ki oly édes volt: lelkedet életedet
vitték el; hisz olyan szerelemnek forgatagába
hulltál, forrongó vágyban a mélybe alá;
mint görögök mondják, ily mély ama cyllenei
Pheneusnak termő, rég mocsaras talaja,
mit kikapart bátran velejéből hajdan a hegynek
Amphitryon hazudott gyermeke, akkoridőtt,
hogy biztos nyilait Stymphalus szörnyei ellen
lőtte ki, hitványabb gazda parancsa szerint,
hogy több istenség koptassa az ég kapuját majd,
a hogy Hébé hosszan már ne legyen hajadon.
Áma te érzelmed mélyebb volt, mint az örvény,
s megtanított, szűzet, végre viselni igát:
mert aggnak sem olyan kedves, kit ringat egyetlen
lánya, a már későn megszületett unoka,
kit föllelt örökösnek végre az ősi vagyonhoz,
és a nevét hiteles végakaratba veszi,
s ezzel rút örömét a lecsúszott kapzsi rokonnak
s űzi az ősz főtől messze a dögkeselyűt;
hószínű párjának nem örül soha így a galamb sem,
melyről azt mondják, még tüzesebben akar
a tud harapó csőrrel csőrről csippenteni csókot,
mint a legégőbb nő, legszilajabb szerető.
Őrjöngő örömüknél is lobogóbban örültél,
rögtön, amint elnyert szőkehajú jegyesed.
És vagy csak csöppet vagy csöppet sem hidegebben
jött az ölembe az én drága napom, sugaram;
gyakran szállongott, itt-ott, körülötte Cupido,
szép sáfrány ingben, töndökölő tüzesen.
S bárha Catullusszal be sem éri, szemérmes az úrnő,
elnézem neki kis megcsalatásaimat,
hogy, botorul féltvén, ne legyek terhére dühömmel.
Hisz lobogó mérgét gyakran a legmagasabb
nagy Juno ugyanígy elfojtja, ki tudja pedig jól,
hogy mindent-ölelő Juppiter oly csapodár.
Mégis, az istennel sose mérjünk össze halandót,
hát ne legyek hozzá ősz apaként szigorú.
Ő sem az apjának jobbján lépett be lakomba,
ünnepi asszír olaj illatozása között;
titkos ajándékkal jött hozzám, s hallgatag éjben
adta a férjétől elragadott örömöt.
Hát elegendő, hogy mindig csak enyém az olyan nap,
mit ragyogó kővel megjelöl és kiemel.

Íme, csak ez telt tőlem, e dal, mit most befejezvén,
sok szolgálatodért átadok, Alliusom,
hogy nevedet rút rozsdával ne takarja el immár
egy nap sem, sem ez itt, sem pedig az vagy amaz.
S mindama jót, mit rég Themis osztott hajdani jámbor
népnek, nyújtsák át isteneink neked is:
légy boldog te magad s a te Életed, és az a ház is
hol vigadoztunk, és annak az asszonya is,
és Anser, ki nékünk alkalmat először adott volt,
ő, akitől minden jó örömöm született.
És legelőbb, ki magamnál sokkal több nekem: ékes
napsugaram, ki ha él, nékem is édes a lét.

Quod mihi fortuna casuque oppressus acerbo
conscriptum hoc lacrimis mittis epistolium,
naufragum ut eiectum spumantibus aequoris undis
subleuem et a mortis limine restituam,
quem neque sancta Venus molli requiescere somno
desertum in lecto caelibe perpetitur,
nec ueterum dulci scriptorum carmine Musae
oblectant, cum mens anxia peruigilat:
id gratum est mihi, me quoniam tibi dicis amicum,
muneraque et Musarum hinc petis et Veneris.
sed tibi ne mea sint ignota incommoda, Mani,
neu me odisse putes hospitis officium,
accipe, quis merser fortunae fluctibus ipse,
ne amplius a misero dona beata petas.
tempore quo primum uestis mihi tradita pura est,
iucundum cum aetas florida uer ageret,
multa satis lusi: non est dea nescia nostri,
quae dulcem curis miscet amaritiem.
sed totum hoc studium luctu fraterna mihi mors
abstulit. o misero frater adempte mihi,
tu mea tu moriens fregisti commoda, frater,
tecum una tota est nostra sepulta domus,
omnia tecum una perierunt gaudia nostra,
quae tuus in uita dulcis alebat amor.
cuius ego interitu tota de mente fugaui
haec studia atque omnes delicias animi.
quare, quod scribis Veronae turpe Catullo
esse, quod hic quisquis de meliore nota
frigida deserto tepefactet membra cubili,
id, Mani, non est turpe, magis miserum est.
ignosces igitur si, quae mihi luctus ademit,
haec tibi non tribuo munera, cum nequeo.
nam, quod scriptorum non magna est copia apud me,
hoc fit, quod Romae uiuimus: illa domus,
illa mihi sedes, illic mea carpitur aetas;
huc una ex multis capsula me sequitur.
quod cum ita sit, nolim statuas nos mente maligna
id facere aut animo non satis ingenuo,
quod tibi non utriusque petenti copia posta est:
ultro ego deferrem, copia siqua foret.

Non possum reticere, deae, qua me Allius in re
iuuerit aut quantis iuuerit officiis,
ne fugiens saeclis obliuiscentibus aetas
illius hoc caeca nocte tegat studium:
sed dicam uobis, uos porro dicite multis
milibus et facite haec carta loquatur anus.
. . . . . . . .
notescatque magis mortuus atque magis,
nec tenuem texens sublimis aranea telam
in deserto Alli nomine opus faciat.
nam, mihi quam dederit duplex Amathusia curam,
scitis, et in quo me torruerit genere,
cum tantum arderem quantum Trinacria rupes
lymphaque in Oetaeis Malia Thermopylis,
maesta neque assiduo tabescere lumina fletu
cessarent. tristique imbre madere genae.
qualis in aerii perlucens uertice montis
riuus muscoso prosilit e lapide,
qui cum de prona praeceps est ualle uolutus,
per medium densi transit iter populi,
dulce uiatori lasso in sudore leuamen,
cum grauis exustos aestus hiulcat agros:
hic, uelut in nigro iactatis turbine nautis
lenius aspirans aura secunda uenit
iam prece Pollucis, iam Castoris implorata,
tale fuit nobis Allius auxilium.
is clausum lato patefecit limite campum,
isque domum nobis isque dedit dominae,
ad quam communes exerceremus amores.
quo mea se molli candida diua pede
intulit et trito fulgentem in limine plantam
innixa arguta constituit solea,
coniugis ut quondam flagrans aduenit amore
Protesilaeam Laodamia domum
inceptam frustra, nondum cum sanguine sacro
hostia caelestis pacificasset eros.
nil mihi tam ualde placeat, Ramnusia uirgo,
quod temere inuitis suscipiatur eris.
quam ieiuna pium desiderat ara cruorem,
docta est amisso Laudamia uiro,
coniugis ante coacta noui dimittere collum,
quam ueniens una atque altera rursus hiems
noctibus in longis auidum saturasset amorem,
posset ut abrupto uiuere coniugio,
quod scibant Parcae non longo tempore abesse,
si miles muros isset ad Iliacos.
nam tum Helenae raptu primores Argiuorum
coeperat ad sese Troia ciere uiros,
Troia (nefas!) commune sepulcrum Asiae Europaeque,
Troia uirum et uirtutum omnium acerba cinis,
quaene etiam nostro letum miserabile fratri
attulit. ei misero frater adempte mihi
ei misero fratri iucundum lumen ademptum,
tecum una tota est nostra sepulta domus,
omnia tecum una perierunt gaudia nostra,
quae tuus in uita dulcis alebat amor.
quem nunc tam longe non inter nota sepulcra
nec prope cognatos compositum cineres,
sed Troia obscena, Troia infelice sepultum
detinet extremo terra aliena solo.
ad quam tum properans fertur undique pubes
Graecae penetralis deseruisse focos,
ne Paris abducta gauisus libera moecha
otia pacato degeret in thalamo.
quo tibi tum casu, pulcerrima Laudamia,
ereptum est uita dulcius atque anima
coniugium: tanto te absorbens uertice amoris
aestus in abruptum detulerat barathrum,
quale ferunt Grai Pheneum prope Cylleneum
siccare emulsa pingue palude solum,
quod quondam caesis montis fodisse medullis
audit falsiparens Amphitryoniades,
tempore quo certa Stymphalia monstra sagitta
perculit imperio deterioris eri,
pluribus ut caeli tereretur ianua diuis,
Hebe nec longa uirginitate foret.
sed tuus altus amor barathro fuit altior illo,
qui tamen indomitam ferre iugum docuit.
nam nec tam carum confecto aetate parenti
una caput seri nata nepotis alit,
qui cum diuitiis uix tandem iuuentus auitis
nomen testatas intulit in tabulas,
impia derisi gentilis gaudia tollens,
suscitat a cano uolturium capiti:
nec tantum niueo gauisa est ulla columbo
compar, quae multo dicitur improbius
oscula mordenti semper decerpere rostro,
quam quae praecipue multiuola est mulier.
sed tu horum magnos uicisti sola furores,
ut semel es flauo conciliata uiro.
aut nihil aut paulum cui tum concedere digna
lux mea se nostrum contulit in gremium,
quam circumcursans hinc illinc saepe Cupido
fulgebat crocina candidus in tunica.
quae tamen etsi uno non est contenta Catullo,
rara uerecundae furta feremus erae
ne nimium simus stultorum more molesti.
saepe etiam Iuno, maxima caelicolum,
coniugis in culpa flagrantem concoquit iram,
noscens omniuoli plurima furta Iouis.
atqui nec diuis homines componier aequum est,
. . . . . . . . . .
. . . . . . . . . .
ingratum tremuli tolle parentis onus.
nec tamen illa mihi dextra deducta paterna
fragrantem Assyrio uenit odore domum,
sed furtiua dedit mira munuscula nocte,
ipsius ex ipso dempta uiri gremio.
quare illud satis est, si nobis is datur unis
quem lapide illa dies candidiore notat.

hoc tibi, quod potui, confectum carmine munus
pro multis, Alli, redditur officiis,
ne uestrum scabra tangat rubigine nomen
haec atque illa dies atque alia atque alia.
huc addent diui quam plurima, quae Themis olim
antiquis solita est munera ferre piis.
sitis felices et tu simul et tua uita,
et domus in qua lusimus et domina,
et qui principio nobis terram dedit aufert,
a quo sunt primo omnia nata bona,
et longe ante omnes mihi quae me carior ipso est,
lux mea, qua uiua uiuere dulce mihi est.