Az, ki a tág égbolt minden sugarát kikutatta,
s tudja, mikor kél föl s nyugszik a csillagi fény,
és hogy a gyors napnak lobogása mikor csökken meg,
s mily megadott éjen tűnnek a csillagok el,
s hogy Triviát titkon mint hívja le vágya, az édes,
égi körútjáról latmosi szikla alá,
égi tüzek közt az látott engem: Bernice
hajfürtjét, látott messzeragyogni Conon;
mert felajánlott istennők seregének az úrnőm,
zsenge kecses karját tárva ki, esküdözött,
áldott násza után amikor tovaszállva azonnal
kélt a király földig rontani Assyriát,
még édes nyomait hordozva az éji ccsatának,
melyben zsákmányul nyerte a szűz ölelést.
Gyűlöli tán a leányka Venust, vagy csak hamisan sír,
s örvendő szüleit rászedi könnyeivel,
melyeket ont bőven, ha a nászszoba belseje zárva?
Isteneimre! Bizony nem szive mélye jajong.
Ifjú királynőmnek sok jajszava erre tanított,
míg új férje a bősz had mezejére vonult.
Vagy nem elárvult ágyad volt, ami megszomorított;
drága fivéred bús búcsúja gyászod oka!
Dúlt ez a gond mélyen, csontodnak legvelejében!
aggódtál, eszedet vesztve, egész szivedet
fájlaltad, s lankadt érzéked mind! pedig apró
lánykorod óta tudom, mennyira hősszívű vagy.
Vagy már elfeleded nagy tetted, mely fejedelmi
nászt nyert el, a nálad rá derekabb nem akadt?
S mily szomorú szókkal búcsúztál mégis uradtól!
mint dörzsölte kezed két szemedet! Jupiter!
Mekkora isten tett ily mássá? vagy, ki szerelmes,
távol a kedvestől nem szeret élni soká?
Édes hitvesedért ott engem az égilakóknak,
nem bikavér nélkül, híven igért a szavad,
csak hazatérjen még! S győzött nem sokkal utána
Ázsia földje fölött férjed, Egyiptom ura.
Mindezekért én most föl az isteni körbe kerültem,
új adományként így váltva be régi szavad.
Kelletlen távoztam a fődről messze, királynőm,
kelletlen: te magad vedd, s a fejed, szavamat!
s fődre ki álnokul esküdözik, jogosan bűnhődjék!
csakhogy a vasnak, mondd, ellene állni ki tud?
Még az a legmagasabb hegy is eldőlt, melyen a fénylő
thiai sarj átlép, összeomolt, mikor új
tengert tárt fel a méd, és barbár ifjú sereggel,
gályahadával kélt át az Athos közepén.
Hajfürt mit tehet ott, hol a szirt is hódol a vasnak?
Bár a chalyps nemzet veszne ki, ó, Jupiter!
S az, ki a vasnak erét legelőbb fürkészte a földben
egykor s elsőnek verte keményre vasát!
Gyászolták sorsom, kik nemrég még velem éltek,
fürttestvéreim, és ekkor a földre suhant
Memnon gyermeke, bólogató szárnnyal hasogatva
fönti leget, nem más: locrisi Arsinoe
légjáró lova: elragadott, vitt, szállva, Venushoz,
fellegek árnyain át, s tiszta ölébe letett.
Szolgáját azután Zephyritis küldte el értem,
ő, ki conopusi part nagy görög asszonya most.
Ekkor az istennő, hogy az égbeli tarka tüzek közt
már ne lobogjon árván, szép aranyos korona,
mely Ariadnén díszlettél, mi is ott szikrázzunk,
szőke fejecskének szálai áldozatul:
engem, ahogy könnytől ázottan az égbe elértem,
új csillagzatnak régi tüzekhez emelt.
Mert érintem a Szűz sugarát s a mogorva Oroszlánt,
és a Lycaon-lány medvealakja felé
fordulok, ott nyugszom le, vezetve a lomha Bootest,
őt, aki későn hull Oceanusba alá.
S bárha az égilakók lépdelnek rajtam az éjben
s nappal Tethys, az ősz, úra ölébe fogad
(engedd, hogy szabadon szóljak, Rhamnus-beli szent szűz,
mert el nem rejtem, félve sem, azt, mi igaz,
még ha a sok haragos csillag szava szerteszakít is,
mégis, igaz kebelem titkait elrebegem):
nem vagyok oly boldog mindettől: távol a fődtől
lennem megszomorít, kín, mi keresztrefeszít;
mert, míg lány voltál, úrnőm, míg gondtalan éltél,
ott veled élveztem sok-sok ezer kenetet.
S most, lányok, ha kivánt fényével az ünnepi fáklya
hozzáad, szerető hitveseteknek előbb
testetek át se is adjátok, megmeztelenítve
melleteket, míg nem küldi nekem nevető
áldozatát az onyx, de csupán a tiétek, a törvény
nászát tartóké: mert aki bűnbeesik,
hasztalan és hitvány adománya a porba ivódjék,
mert aki méltatlan, már adománya se kell.
Nektek, házas nők, méginkább lakja szüntelen
szép összhang lakotok, lakja örök szerelem.
És te, királynőm, majd, fölnézve a csillagos égre,
ünnepi mécslánggal hogyha Venushoz csengsz,
ott engem - ki tiéd voltam - ne kívánj a kenettől
árván hagyni, de hintsd bőven elémbe is azt.
Mért tart vissza az ég? Bár ismét fürtje lehetnék!
S égne Vízöntőhöz legközelebb Orion!

Omnia qui magni dispexit lumina mundi,
qui stellarum ortus comperit atque obitus,
flammeus ut rapidi solis nitor obscuretur,
ut cedant certis sidera temporibus,
ut Triuiam furtim sub Latmia saxa relegans
dulcis amor gyro deuocet aereo:
idem me ille Conon caelesti in limine uidit
e Beroniceo uertice caesariem
fulgentem clare, quam multis illa dearum
leuia protendens brachia pollicita est,
qua rex tempestate nouo auctus hymenaeo
uastatum finis iuerat Assyrios,
dulcia nocturnae portans uestigia rixae,
quam de uirgineis gesserat exuuiis.
estne nouis nuptis odio Venus? anne parentum
frustrantur falsis gaudia lacrimulis,
ubertim thalami quas intra limina fundunt?
non, ita me diui, uera gemunt, iuerint.
id mea me multis docuit regina querellis
inuisente nouo proelia torua uiro.
et tu non orbum luxti deserta cubile,
sed fratris cari flebile discidium?
quam penitus maestas exedit cura medullas!
ut tibi tunc toto pectore sollicitae
sensibus ereptis mens excidit! at ego certe
cognoram a parua uirgine magnanimam.
anne bonum oblita es facinus, quo regium adepta es
coniugium, quod non fortior ausit alis?
sed tum maesta uirum mittens quae uerba locuta est!
Iuppiter, ut tristi lumina saepe manu!
quis te mutauit tantus deus? an quod amantes
non longe a caro corpore abesse uolunt?
atque ibi me cunctis pro dulci coniuge diuis
non sine taurino sanguine pollicita es,
si reditum tetulisset. is haut in tempore longo
captam Asiam Aegypti finibus addiderat.
quis ego pro factis caelesti reddita coetu
pristina uota nouo munere dissoluo.
inuita, o regina, tuo de uertice cessi,
inuita: adiuro teque tuumque caput,
digna ferat quod si quis inaniter adiurarit:
sed qui se ferro postulet esse parem?
ille quoque euersus mons est, quem maximum in oris
progenies Thiae clara superuehitur,
cum Medi peperere nouum mare, cumque iuuentus
per medium classi barbara nauit Athon.
quid facient crines, cum ferro talia cedant?
Iuppiter, ut Chalybon omne genus pereat,
et qui principio sub terra quaerere uenas
institit ac ferri stringere duritiem!
abiunctae paulo ante comae mea fata sorores
lugebant, cum se Memnonis Aethiopis
unigena impellens nutantibus aera pennis
obtulit Arsinoes Locridis ales equos,
isque per aetherias me tollens auolat umbras
et Veneris casto collocat in gremio.
ipsa suum Zephyritis eo famulum legarat
Graiia Canopitis incola litoribus.
hi dii uen ibi uario ne solum in lumine caeli
ex Ariadnaeis aurea temporibus
fixa corona foret, sed nos quoque fulgeremus
deuotae flaui uerticis exuuiae,
uuidulam a fluctu cedentem ad templa deum me
sidus in antiquis diua nouum posuit.
Virginis et saeui contingens namque Leonis
lumina, Callisto iuncta Lycaoniae,
uertor in occasum, tardum dux ante Booten,
qui uix sero alto mergitur Oceano.
sed quamquam me nocte premunt uestigia diuum,
lux autem canae Tethyi restituit
(pace tua fari hic liceat, Ramnusia uirgo,
namque ego non ullo uera timore tegam,
nec si me infestis discerpent sidera dictis,
condita quin ueri pectoris euoluam),
non his tam laetor rebus, quam me afore semper,
afore me a dominae uertice discrucior,
quicum ego, dum uirgo quondam fuit omnibus expers
unguentis, una milia multa bibi.
nunc uos, optato quas iunxit lumine taeda,
non prius unanimis corpora coniugibus
tradite nudantes reiecta ueste papillas,
quam iucunda mihi munera libet onyx,
uester onyx, casto colitis quae iura cubili.
sed quae se impuro dedit adulterio,
illius a mala dona leuis bibat irrita puluis:
namque ego ab indignis praemia nulla peto.
sed magis, o nuptae, semper concordia uestras,
semper amor sedes incolat assiduus.
tu uero, regina, tuens cum sidera diuam
placabis festis luminibus Venerem,
unguinis expertem non siris esse tuam me,
sed potius largis affice muneribus.
sidera corruerint utinam! coma regia fiam,
proximus Hydrochoi fulgeret Oarion!