Pelion-ormi fenyők, ős törzsek, mondja a monda,
úsztak rég szépen Neptunus tiszta vizében
Phasis habjaihoz s Aeetes partpereméhez:
válogatott daliák rajta, Argos színe virága
Colchisból az aranygyapjút elorozni kívánva
mert sós áradaton tovasiklani fürge hajóval,
tengeri kék tükröt simogatni fenyőfa-lapáttal;
nékik az istennő, ki a fellegvárakat óvja,
ácsolt íly szekeret, mit a friss szél szállani kerget,
fűzve fenyőfából fonadékot a görbe gerinchez.
És ez avatta először fel szűz Amphitritét.
Majd, hogy a szélviharos vizeket vagdosta az orra,
és a lapátja kavarta habok tajtéka fehérlett,
hát a fehér örvényekből fölvetve az arcuk,
ezt a csodát Nereus vizi lányai megbámulták.
Ekkor s nem máskor láthattak a földi halandók
tengeri nimfákat csupaszon kimeredni a habból,
emlőikkel az ősz örvényből fölmagasodni.
Ott Thetisért Peleus, mondják, lobbant szerelemre,
ott Thetis emberrel majdan nászt ülni nem átallt,
ott Thetis és Peleus nászát Jupiter helyeselte.
Ó, ti a hév szívvel sóvárgott hajdani kornak
sarjai, hős daliák, istenfiak, ékes anyáknak
ékes szép ivadéka, ti, üdv s üdv újra tinektek!
versemben titeket szakadatlan szólongatlak:
mindenelőtt téged, boldog nász nyertese, Peleus,
Thessáliát-védő oszlop, kit az istenek apja
annyira megtisztelt, kinek átengedte szerelmét.
Nereus legszebb lánya, Thetis, szorított karjába?
Téged Thetis is elfogadott unokája urául
s Oceanus, ki körülkulcsolja vizével a földet?
És hogy, idő teltén, áhított hajnaluk eljött,
teljes Thessaliát tömegestől tartja a termük,
ünnepi víg sokaság seregei palotájuk ölébe:
hoznak ajándékot, ragyog arcuk a boldog örömtől,
Elhagyják Cierost, üresen phthiotisi Tempét,
Crannon házait is, bástyás Larisa vidékét,
Pharsalusba siet, Pharsalus házaihoz mind.
Senkise míveli most mezejét, barmok nyaka lágyul,
nem gyomlál alacsony szőlőt sem görbe kapával,
kertész kése alatt nem vékonyul árnya a lombnak,
karmos ekével ökör föl nem szaggatja a földet,
elhanyagolt boronán terped szét rútul a rozsda.
Ám a király palotája, ameddig dús öle tárul,
villámfényével tündöklik aranynak, ezüstnek.
Székek ivorja ragyog, kelyhekkel fényes az asztal,
örvendez fejedelmi dicső kincseknek a dús ház.
S díszlik az istennő nászágya a ház közepében,
indus agyarból fényessé faragott nyoszolyája,
s rá csiga rózsás nedvével színezett lepel omlik.
Erre letűnt korok embereit hímezte a műgond,
hősök sok ragyogó tettét mutogatja csodásan.
Mert, lám, Diának hullámzaju parti-szegélyén
nézi, amint Theseus tovaillan fürge hajókkal,
dúlt szívben dühödött haragot viselő Ariadne;
nem hiszi el sehogyansem még, hogy látja, amit lát,
mert csalárd álomból még csak most riadott fel
s látja, hogy elhagyták nyomorultul a puszta fövényben.
Surran az őt feledő ifjú, evezőt csap a habba,
puszta ígéreteit rábízza a szélviharokra.
Nézi a távolból Minos szomorúszemű lánya,
mint kőbőlfaragott bacchánsnő, áll a moszatban,
názi, nehéz gond habtaraján hányódik a lelke;
szőke fejecskéjét könnyű ék nem koszorúzza,
meztelenült mellét a finom ruha nem fedi immár,
nem kötik át a kecses szalagok sem tejszínű keblét,
mindez alácsúszott testéről, szertevetődött,
s lába előtt sós hab játszott vele, hánytorgatta.
S ő a fejékét nem, s a vizen lebegő köpenyét sem
bánta: terajtad csüngött csak teljes szíve, Theseus,
teljes lelke szegénynek, minden gondolatával.
Ó, a szegény, kit örök gyásszal kínzott Erycina,
meghintvén kebelét tüskés szerelemgondokkal,
akkortól, hogy a hős Theseus, nekivágva a víznek
Piraeus kanyaros partjáról, már a kegyetlen
úr szigetét, Gortyn palotáját érte el útján.
Mert rég Cecropiát, mondják, dögvész tizedelte
Androgeosz rút vége miatt, míg végre a város
válogatott fiakat küldött s szűzlányai díszét,
hogy mindet szakadatlan falja a Minotaurus.
Baj sújtotta a szűk bástyákat; a kedves Athénért
Theseus most a saját testét kínálta halálta,
inkább veszni akart, semminthogy Cecropiának
holtjai táplálják Cretát, eleven holttestek;
könnyű hajójával, jó széllel szállva az áron,
nagylelkű Minoshoz elért, el a dús palotához.
Vágyakozó szemmel pillantott rá a királylány,
kit még édesen illatozó szűz ágya, szülője
karjai közt dajkált, s oly szép volt, mint az a mirtusz,
melyet az Eurotas zuhatagja segít a világra,
mint a tavasz szelein nevelődött tarka virágok;
ránézett tüzesen, s a szemét nem vette le róla,
mígnem egész testébe fogadta be mélyen a lángot,
s míg nem gyúlt fel egészen, a legbensőbb velejében.
Ó, ki szelíd szívben vadul ébreszted föl a tébolyt,
szent gyermek, s bennünk örömöt-kínt egybevegyítesz,
és te, ki Golgoiban, meg az erdős Idaliumban
úrnő vagy, milyen örvényben hánytátok a felgyúlt
lányt, az aranyhajú vendégért sóhajtva sóvárgót!
Hány riadalmat tűrt a szegény, lankadva szívében!
Sokszor volt az arany sugaránál is halaványabb,
míg Theseus a dühös szörnnyel vágyott verekedni,
hogy vagy meghaljon, vagy szép diadalmat arasson.
Hallgatag ajkkal tett fogadalmat; a sok kis ajándék,
gyűlöletes nem volt, noha hasztalan, isteneinknek.
Mert valamint a magas Taurus legfőbb tetejében
ágaival zúgó tölgyet, vagy sok tobozával
terhes gyantafenyőt csavar és tép szörnyen a szélvész?
(az meg a rántástól eldől, kiszakad gyökerestől,
s hulltában széttör mindent, mi elébevetődik):
így terítette le ott hős Theseus, győzve, a szörnyet,
szarvaival ki hiába döfött az üres levegőbe.
Visszafelé aztán épségben, nagy diadallal
indult, könnyü fonál mentén igazítva bolyongó
lépteit, óvatosan, nehogy elzárhassa az útját
tévesztő rejtelme a sok-kanyarú palotának.
Kezdeti tárgyától mért is távozzam e dalnak,
és minek is mondjak többet: mint hagyta el apja
orcáját a leány, meg a húga szelíd ölelését,
végül az anyjáét, ki keservbe merülve siratta,
s mindennél több volt neki Theseus drága szerelme;
vagy mint vitte hajó tajtékos diai partra,
és míg ott a szemét lágy álom igázta, miképpen
hagyta el őt, feledő szívvel tovaszállva, a hitves?
Mondják, hogy lobogó lelkében vad harag ébredt,
őrjöngő szive messzeható sikolyokra ragadta,
s egyszer bánatosan kúszott a magas meredélyre,
onnan a forrongó tág tengert nézte meredten,
másszor elébefutott remegő hullámtarajának,
meztelenült lábán lágy leplét térdig emelve;
arca a könnyektől nedves volt, szomorúan eképp szólt,
végső jajpanaszát így szórta fagyos zokogással:
,,Így, a hazám oltáraitól idehozva, te csalfa,
itt e magány partján elhagytál, csalfa te, Theseus?
Így szöksz el, szentelt törvénnyel mitse törödöl,
esküszegés vétkét hordod haza, jaj, feledékeny!
Bősz elméd iszonyú szándékát semmi se tudta
megfordítani? lelkedben nem kélt könyörület,
jaj, te gonosz, hogy mégiscsak megszánjon a szíved?
Jaj, nem ilyesmit igértél nekem, bús nyomorultnak
nyájas hangoddal; nem ilyen sors volt, mire hívtál,
nem, de vidám násznap, vágyott lakodalmi vigasság:
a mindez most odavész, szanaszét szaggatja a szélvész.
Több nő már ne legyen, ki a férfiu esküinek hisz,
már ne remélje a férfi szavát soha egy se igaznak;
míg epedő lelkük valamit sóvárog elérni,
esküre nem gyávák, mitsem fukarok megígérni:
ám azután ha mohó vágyuk jóllakva betelt már,
esküszegésre sesem gyávák, szavukat sosem őrzik.
Már a halál örvényének közepén tusakodtál,
s lám, kiragadtalak én, inkább hadd vesszen a bátyám,
semminthogy, te csalárd, ne legyek melletted a vészben;
s hálából idevetsz a vadaknak, a vadmadaraknak
zsálmányul, s tetemem nem szórja be senkise földdel.
Mily vad oroszlán szült téged zord szikla tövében?
Tajtékos habbal mily tenger hányt a világra?
Mily Syrtis, ragadó vad Scylla, mi szörnyü Charybdis,
életed édes birtokáért hogy ilyen fizetést adsz?
Egybekelésünket ha nem is kívánta a szíved,
mert öreg édesapád szigorától félve remegtél,
akkor hát legalább hazavittél volna magaddal
otthonotokba, örömmel lettem volna cseléded,
tiszta patakvízzel moshatnám hószínű lábad,
megvetném heverőd gyönyörű bíbor takaróvak.
Jaj, de miért ontom panaszom szanaszét a szelekbe,
én átoksújtott? a szelekben nem lakik érzés,
nem hallják szavamat, nem tudnak a szóra felelni.
S ő ezalatt már-már a nagy ár zsivajos közepén jár,
s ember elém nem lép sivár hínárban e parton.
Így csúfol meg a sors, az irigy, hogy jajpanaszomtól
végső órámban minden fület álnokul elzár.
Jaj, mindentehető Jupiter! bár Cecropiának,
Gnososban sose érték volna hajói a partot,
és a kegyetlen adót odavíve a szörnyű bikáinak,
tatkötelét Cretán ne vetette volna ki az álnok,
s édes alakja mögött bősz tervét rejtve titokban
bár soha meg nem szállott volna lakunkban e hitvány!
Mert hova térjek meg? Biztathat-e bármi reménység?
Idai bércre talán? Jaj, széles szörnyű nagy örvény,
dúló tengeri ár választ el messzire attól!
Várjam tán, hogy apám ment meg? hisz előle futottam,
szöktem az ifjú után, kit bátyám vére bemocskolt.
Vagy leljem vigaszom jegyesem hű érzületében?
Ő menekül, szívós evezőket mártva az árba.
S itt vagyok elhagyatott szigeten, fogoly én, fedeletlen,
tenger övez körben, nincs ösvény, mely kivezetne;
nincs a menekvésben mentség, nincs semmi reménység:
minden néma, kopár, minden csak a végre mutat már.
Mégsem bágyadhat szemem irt hamarabb a halálba,
lankadt testemből nem veszhet előbb ki az érzék,
míg végórámon nem esengek az égilakókhoz,
szent hűségüktől követelve a bosszút e bűnre.
Hát ti, az emberi vétkeknek bősz megtorlói,
Eumenisek, kiknek kígyókkal fürtösödötten
hirdeti homlokotok sziveteknek nagylehü mérgét,
erre, csak erre hamar! panaszom befogadni ti jertek!
keblem mélyéből miket itt most kénytelen ontok,
én gyámoltalan, én lobogó, én téboly-ütött vak.
S mert igazak jajaim, mert szívem mélye szülőjük,
már sose tűrjétek, hogy megsápadjon a gyászom;
ám ahogy elhajított Theseus itt engem, az árvát,
istennők, úgy döntse magát s az övéit a sírba.”
Hát miután szomorú szive így ontotta e szókat,
s bősz tettekre eképp követelt lakolást a szorongó,
bólintott a nagy ég mindig győztes fejedelme,
megremegett a mező, meg a borzas-torlatu tenger,
csillámló csillagseregét vele-rázta az égbolt.
Theseus meg, mivel elméjére vak éji homály szállt,
messzevetett feledő kebeléből minden okos szót,
állhatatos szívvel mit odáig gondosan őrzött
s édes jelt szomorú apjának nem mutatott fel,
hogy közelít épségben Erechtheus partpereméhez.
Mert mondják, mielőtt Aegeus rábízta a szélre
azt a fiút, ki hajókkal az úrnő bástyafalától
indult el, megölelte s eképp intette szavával:
,,Egyfiam, ó, te nekem drágább, mint hosszú nagy éltem,
vissza akit vénségemben most kaptam a sorstól,
s kénytelenül kétes viadalnak küldök elébe,
mert sorsom ragad el s forrongó bajnokerényed
tőlem, bár nemakarva hagyom: nem telt el eléggé
lankadt látásom daliás gyönyörű gyerekemmel:
nem nevető szívvel, nem örömmel küldelek útra,
s hogy jósors jeleit hordozd, nem tűrheti lelkem,
ám legelőbb gondom, panaszom bús könnyeit ontom,
ősz fejemet földdel, porral, mocskolva marokkal;
s ingó árbocodon hadd függjön füstszínü vászon,
hadd hirdesse a gyászt, tűzvészt, mely dúlja az elmém,
hispán festéktől rozsdás-feketén a vitorla.
Ám ha a szenteltföldü Iton lakozója, az úrnő,
ő, ki a nemzetségünket s aki védi Erechtheus
házát, engedi, hogy jobbod bikavérbe fürösszed,
akkor nemfeledő szívedben tedd hogy e szózat
éljen erősen, üdén, az idő soha el ne törülje:
rögtön amint a szemed sugarát hegyeinkre veted föl,
árbocaid tüstént vessék le a gyászszínű vásznat,
és a csavart kötelek húzzák fel a hószinü leplet,
hogy rögtön lássam, s ismerjek a boldog örömre
víg szívvel: jó óra hoz el, maradásra, hazánkba.”
Mind e szavak Theseust, aki őket gondosan óvta,
hirtelen elhagyták, valamint a havas hegyek ormát
széltől űzötten tovahagyják futva a felhők.
Apja pedig, ki magas tornyából nézte a tengert,
aggódó szemeit sűrű siralommal emésztve,
rögtön amint meglátta, miként leng lent az a vászon,
sziklai ormáról levetette magát a magasból,
mert azt hitte: fiát a gonosz sors elveszítette.
Így aztán, apját-sirató otthonra találva
hős Theseus, amilyen mély gyászt okozott feledően
Minos lányának, csak olyant vont végre magára.
Állt a leány, a szökő gályákat nézte kesergőn,
sebzett lelkének mélyén bús gondjai forrtak.
Más részén viruló Bacchus szaladott a lepelnek,
nysai szilének s szatírok táncos tömegével,
és téged keresett, érted lobogott, Ariadne.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
mámoros őrjöngőn szállott szanaszerte csapatjuk,
euhoe, kurjongtak, fejüket fölvetve visongtak.
Egy részük betakarthegyü thyrsust rázva rohangált,
más szétmarcangolt bika tagjaival hadonászott,
más csavaros kígyók testével övezte a testét,
mások hordozták, kosarakban rejtve, a titkot,
titkot, mit soha meg nem hall a mohó avatatlan;
tympanumot vertek mások kifeszült tenyerükkel,
vagy csengő hangot csaltak ki cymbalumokból,
kürtök bődültek sokak ajkán zúgva rekedten,
barbár vad fuvolák iszonyú dalukat visították.
Ily alakokkal volt dúsan díszítve a drága
szép takaró, mely a szent nászágyat körbeölelte.
Mit megbámultak vágyódva a tessali ifjak,
majd helyüket kezdték átadni az égilakóknak.
És valamint ha nyugodt tengert korahajnaltájban
felborzol Zephyrus, meredek habokat magasítva,
Hajnal emelkedtén a bolyongó Nap kapujában,
és legelőbb lomhán lépdelnek előre a szélvert
hullámok, csattan könnyű kacagásuk a habban,
majd hogy erősül a szél, sűrűbb seregük torlódik,
s messzire úsznak, a szép bíbor fényt visszaragyogják:
így hagyták el azok most mind a király palotáját,
tétova lábbal lépdeltek, haza szétszéledtek.
Elvonulásuk után, odahagyva a Pelion ormát,
Chiron jött legelőbb, s vele erdei számos ajándék:
mert mit csak hoz a rét, mit a thessal föld terem óriás
nagy hegyein, mit a habtarajos folyamok vize mellett
langymelegen dajkál s termően a szél, a virágot
mind elhozta szines-kecsesen, koszorúkba-kötötten,
illatozásuktól vidoran nevetett az egész ház.
Penios jön már, odahagyva a frissfüvü Tempét
Tempét, mit föntről körben koszorúznak az erdők,
ropják dór táncuk Magnesia lányai benne;
jött s nem üres kézzel: gyökerestül hozta a roppant
bükköket és a sudár törzsével karcsu babérfát,
nem mellőzte a bólogató platanust, sem a láng közt
hullt Phaethon hajló hugait, s a magas ciprust sem.
Házuk előtt mindezt fonadékos rendbe helyezte:
hogy tornácukat ott zöldellve borítsa a lágy lomb.
Jön, tüstént a nyomán, leleményes-szívü Prometheus,
már halovány nyomait hordozva az ős lakolásnak,
mit kovaszirten tűrt, testét szorította a béklyó,
úgy csüngött, odakötve, magas meredek sziklákról.
Szent feleségével jött ekkor az istenek apja,
hozta a sarjait is, csak téged hagyva az égben,
Phoebus, s húgodat is, ki az Idrus bércein úrnő:
mert az, mint te magad, Peleust úgy semmibevette
és a Thetis fáklyás nászát nem akarta megülni.
Tagjaikat hószín trónhoz hajlítva leültek,
számtalan étekkel megtelt a sok asztal előttük,
s tétova mozgással ringatva a testük eközben,
kezdtek igazmondó dalokat duruzsolni a Párkák.
Reszketeg oldalaik leplük betakarta fehéren,
vékony bíbor csík kanyarult köribé a bokáknak,
ám a havas fejeket rózsás szalagok koszorúzták,
és az örök munkát híven végezte az ujjuk.
Baljuk a lágy gyapjú gomolyával jól beborított
rokkát fogta s a szálat a jobb kéz húzta vigyázva,
fölfelefordított ujjal sodrotta, leszegzett,
fürge hüvelykujjal pergette a gömbölyü orsót.
Szálharapó fogaik meg a munkát biztosították,
száradt ajkukhoz maradozva tapadtak a szálak,
mik kimeredtek előbb a kisodrott sima fonálból.
Lábuk előtt vesszőből font kosarak fogták fel
s őrizték ragyogó halmát a fehér fonalaknak.
S míg gyapjút fontak, hangjuk csendítve daloltak,
isteni énekkel zúdítva elébük a sorsot,
dallal, mit soha nem cáfol meg a messze jövő sem.

,,Ó, te, ki szép híred növeled sok nagyszerü tettel,
a Emathiát véded, te fiadról isteni hírű,
halld az igaz jóslást, mit elébed tárnak e boldog
nappal a nővérek. De ti, míg követ egyre a végzet,
fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Már közeleg hozzád, ki a férj vágyára gyönyört hoz,
Hesperus, és e jeles csillaggal jő el a hitves,
ő, aki lélekigázó nagy szerelemmel eláraszt,
bágyadt éjeken át készül már véled aludni,
izmos férfinyakadnak alá siklik sima karja.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Így egy ház sem szőtt egymáshoz férfiut és nőt,
kedveseket szerelem nem font még így soha egybe,
mint ahogyan Peleust köti össze Thetisszel az összhang.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Gyermeketek születik, sose félő bajnok, Achilles,
néki az ellenség bátor kebelét, sose hátát
látja; igen gyakran lesz győztes, futva, a pályán,
túlszárnyalja a gyors szarvas tűzléptü futását.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Hozzá mérni magát egy hős se merészli a harcban,
majd ha a phryg patakok mind áznak a teucrosi vérrel
s Trója falát hosszas harcokkal gyötri-szorítja
s végül is elpusztítja a csalfa Pelops unokája.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Sok ragyogó tettét, kimagasló bajnokerényét
sokszor megvallják az anyák fiaik temetésén,
míg ősz fürtjeiket szétszórják, bomlani hagyják,
s hervadt keblüket elgyöngült tenyerükkel ütik majd.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Mert, valamint a kaszás a kalász sürüjét learatja,
lángsugarú nap alatt lekaszálja a szőke mezőket,
úgy leterít vészes vassal sok trójai testet.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Tettei nagyságára tanú lesz majd a Scamander
habja, mely örvényes Helléspontosban a széles
árba vegyül, tetemek halmával fojtja el útját,
s mély vizeit bekevert vérrel teszi majd melegebbé.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Végül még tanú lesz, mit holtan is elnyer, a zsákmány,
majd ha kerek sírdombja magas földjébe fogadja
hószínü szép testét a lemészárolt hajadonnak.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Mert kimerült görögöknek amint ad erőt a szerencse,
hogy neptuni övét oldhassák Dardaniának,
omlik már magasult halmára Polyxena vére,
s mint bárány, a leány kétélű fejsze alatt hull,
térde elernyed, a csonkult törzs lehanyatlik a földre.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Rajta, ti vágyakozó lelkek, már keljetek egybe,
fűzze az istennőt férjéhez drága szövetség,
térjen már vágyón epedő hitveshez az úrnő.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

S majd dajkája, ha hozzá hajnal keltekor eljő,
tegnapi nyakfonatát nem fűzheti már a nyakára,
anyja sem aggódik, hogy tán külön alszik a lánya
és duzzog, de remélhet már szeretett unokákat.
Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Íme, ilyen sorsot zengtek jó jellel a Párkák
isteni keblükből Peleusnak a hajdanidőben.
Akkor az égilakók még jártak látogatóba
hősök tiszta nemes házához, s mert a kegyesség
élt a szívekben még, keveredtek a földilakókkal.
Gyakran szállt regyogó szentélybe az istenek apja,
hogyha az évenként megszentelt ünnepi nap kélt,
s nézte, hogy áldozatul neki száz bika földre miképp hull.
Gyakran a kószáló Liber hajtotta le bomlott
hajzatu ujjongó csapatát Parnassus-oromról,
Delphiből ha a nép elibé vidoran kiözönlött
s füstölgő oltáraihoz meghívta az istent.
Gyakran jött maga Mars a halálos harc közepébe,
s gyors Triton úrnője, s a Rhamnusban lakozó szűz,
fegyveresek csapatát a csatára maguk riogatták.
Ámde mióta a föld undok vétkekbe merült le,
és az igazságot száműztük kapzsi szívünkből,
testvérek kezeit testvérük vére borítja,
holt szüleit szívből már nem gyászolja a gyermek,
ifjú fiának vesztéért sóvárog az apja,
hogy szabadon bírhassa a szép kis mostoha báját,
szörny anya mitsetudó sarjával fekszik az ágyba,
nem retteg vétkezni az ősök szelleme ellen,
és a düh egybekeverte a jót és rosszat, azóta
elfordult tőlünk igaz arca nagy isteneinknek.
S már nem méltatják a halandót látogatásra
s nappali fénytől nem hagyják érinteni arcuk.

Peliaco quondam prognatae vertice pinus
dicuntur liquidas Neptuni nasse per undas
Phasidos ad fluctus et fines Aeetaeos,
cum lecti iuvenes, Argivae robora pubis,
auratam optantes Colchis avertere pellem
ausi sunt vada salsa cita decurrere puppi,
caerula verrentes abiegnis aequora palmis.
diva quibus retinens in summis urbibus arces
ipsa levi fecit volitantem flamine currum,
pinea coniungens inflexae texta carinae.
illa rudem cursu prima imbuit Amphitriten;
quae simul ac rostro ventosum proscidit aequor
tortaque remigio spumis incanuit unda,
emersere freti candenti e gurgite vultus
aequoreae monstrum Nereides admirantes.
illa, atque alia, viderunt luce marinas
mortales oculis nudato corpore Nymphas
nutricum tenus exstantes e gurgite cano.
tum Thetidis Peleus incensus fertur amore,
tum Thetis humanos non despexit hymenaeos,
tum Thetidi pater ipse iugandum Pelea sensit.
o nimis optato saeclorum tempore nati
heroes, salvete, deum genus! o bona matrum
progenies, salvete iter...
vos ego saepe, meo vos carmine compellabo.
teque adeo eximie taedis felicibus aucte,
Thessaliae columen Peleu, cui Iuppiter ipse,
ipse suos divum genitor concessit amores;
tene Thetis tenuit pulcerrima Nereine?
tene suam Tethys concessit ducere neptem,
Oceanusque, mari totum qui amplectitur orbem?
quae simul optatae finito tempore luces
aduenere, domum conventu tota frequentat
Thessalia, oppletur laetanti regia coetu:
dona ferunt prae se, declarant gaudia vultu.
deseritur Cieros, linquunt Pthiotica Tempe
Crannonisque domos ac moenia Larisaea,
Pharsalum coeunt, Pharsalia tecta frequentant.
rura colit nemo, mollescunt colla iuvencis,
non humilis curuis purgatur vinea rastris,
non glebam prono conuellit vomere taurus,
non falx attenuat frondatorum arboris umbram,
squalida desertis rubigo infertur aratris.
ipsius at sedes, quacumque opulenta recessit
regia, fulgenti splendent auro atque argento.
candet ebur soliis, collucent pocula mensae,
tota domus gaudet regali splendida gaza.
puluinar vero divae geniale locatur
sedibus in mediis, Indo quod dente politum
tincta tegit roseo conchyli purpura fuco.
haec vestis priscis hominum uariata figuris
heroum mira virtutes indicat arte.
namque fluentisono prospectans litore Diae,
Thesea cedentem celeri cum classe tuetur
indomitos in corde gerens Ariadna furores,
necdum etiam sese quae visit visere credit,
utpote fallaci quae tum primum excita somno
desertam in sola miseram se cernat harena.
immemor at iuvenis fugiens pellit uada remis,
irrita ventosae linquens promissa procellae.
quem procul ex alga maestis Minois ocellis,
saxea ut effigies bacchantis, prospicit, eheu,
prospicit et magnis curarum fluctuat undis,
non flavo retinens subtilem vertice mitram,
non contecta levi uelatum pectus amictu,
non tereti strophio lactentis vincta papillas,
omnia quae toto delapsa e corpore passim
ipsius ante pedes fluctus salis alludebant.
sed neque tum mitrae neque tum fluitantis amictus
illa vicem curans toto ex te pectore, Theseu,
toto animo, tota pendebat perdita mente.
misera, assiduis quam luctibus externauit
spinosas Erycina serens in pectore curas,
illa tempestate, ferox quo ex tempore Theseus
egressus curuis e litoribus Piraei
attigit iniusti regis Gortynia templa.
nam perhibent olim crudeli peste coactam
Androgeoneae poenas exsoluere caedis
electos ivuenes simul et decus innuptarum
Cecropiam solitam esse dapem dare Minotauro.
quis angusta malis cum moenia uexarentur,
ipse suum Theseus pro caris corpus Athenis
proicere optauit potius quam talia Cretam
funera Cecropiae nec funera portarentur.
atque ita nave leui nitens ac lenibus auris
magnanimum ad Minoa venit sedesque superbas.
hunc simul ac cupido conspexit lumine uirgo
regia, quam suauis exspirans castus odores
lectulus in molli complexu matris alebat,
quales Eurotae praecingunt flumina myrtus
aurave distinctos educit verna colores,
non prius ex illo flagrantia declinauit
lumina, quam cuncto concepit corpore flammam
funditus atque imis exarsit tota medullis.
heu misere exagitans immiti corde furores
sancte puer, curis hominum qui gaudia misces,
quaeque regis Golgos quaeque Idalium frondosum,
qualibus incensam iactastis mente puellam
fluctibus, in flavo saepe hospite suspirantem!
quantos illa tulit languenti corde timores!
quanto saepe magis fulgore expalluit auri,
cum saevum cupiens contra contendere monstrum
aut mortem appeteret Theseus aut praemia laudis!
non ingrata tamen frustra munuscula divis
promittens tacito succepit vota labello.
nam velut in summo quatientem brachia Tauro
quercum aut conigeram sudanti cortice pinum
indomitus turbo contorquens flamine robur,
eruit (illa procul radicitus exturbata
prona cadit, late quaevis cumque obuia frangens,)
sic domito saeuum prostravit corpore Theseus
nequiquam vanis iactantem cornua ventis.
inde pedem sospes multa cum laude reflexit
errabunda regens tenui vestigia filo,
ne labyrintheis e flexibus egredientem
tecti frustraretur inobseruabilis error.
sed quid ego a primo digressus carmine plura
commemorem, ut linquens genitoris filia vultum,
ut consanguineae complexum, ut denique matris,
quae misera in gnata deperdita laeta
omnibus his Thesei dulcem praeoptarit amorem:
venerit aut ut vecta rati spumosa ad litora Diae
aut ut eam devinctam lumina somno
liquerit immemori discedens pectore coniunx?
saepe illam perhibent ardenti corde furentem
clarisonas imo fudisse e pectore voces,
ac tum praeruptos tristem conscendere montes,
unde aciem pelagi vastos protenderet aestus,
tum tremuli salis aduersas procurrere in undas
mollia nudatae tollentem tegmina surae,
atque haec extremis maestam dixisse querellis,
frigidulos udo singultus ore cientem:
'sicine me patriis auectam, perfide, ab aris
perfide, deserto liquisti in litore, Theseu?
sicine discedens neglecto numine divum,
immemor a! devota domum periuria portas?
nullane res potuit crudelis flectere mentis
consilium? tibi nulla fuit clementia praesto,
immite ut nostri vellet miserescere pectus?
at non haec quondam blanda promissa dedisti
voce mihi, non haec miserae sperare iubebas,
sed conubia laeta, sed optatos hymenaeos,
quae cuncta aereii discerpunt irrita uenti.
nunc iam nulla uiro iuranti femina credat,
nulla uiri speret sermones esse fideles;
quis dum aliquid cupiens animus praegestit apisci,
nil metuunt iurare, nihil promittere parcunt:
sed simul ac cupidae mentis satiata libido est,
dicta nihil metuere, nihil periuria curant.
certe ego te in medio versantem turbine leti
eripui, et potius germanum amittere creui,
quam tibi fallaci supremo in tempore dessem.
pro quo dilaceranda feris dabor alitibusque
praeda, neque iniacta tumulabor mortua terra.
quaenam te genuit sola sub rupe leaena,
quod mare conceptum spumantibus exspuit undis,
quae Syrtis, quae Scylla rapax, quae vasta Carybdis,
talia qui reddis pro dulci praemia uita?
si tibi non cordi fuerant conubia nostra,
saeua quod horrebas prisci praecepta parentis,
attamen in uestras potuisti ducere sedes,
quae tibi iucundo famularer serua labore,
candida permulcens liquidis vestigia lymphis,
purpureaue tuum consternens veste cubile.
sed quid ego ignaris nequiquam conquerar auris,
externata malo, quae nullis sensibus auctae
nec missas audire queunt nec reddere voces?
ille autem prope iam mediis versatur in undis,
nec quisquam apparet vacua mortalis in alga.
sic nimis insultans extremo tempore saeva
fors etiam nostris inuidit questibus auris.
Iuppiter omnipotens, utinam ne tempore primo
Gnosia Cecropiae tetigissent litora puppes,
indomito nec dira ferens stipendia tauro
perfidus in Cretam religasset navita funem,
nec malus hic celans dulci crudelia forma
consilia in nostris requiesset sedibus hospes!
nam quo me referam? quali spe perdita nitor?
Idaeosne petam montes? at gurgite lato
discernens ponti truculentum dividit aequor.
an patris auxilium sperem? quemne ipsa reliqui
respersum iuvenem fraterna caede secuta?
coniugis an fido consoler memet amore?
quine fugit lentos incurvans gurgite remos?
praeterea nullo colitur sola insula tecto,
nec patet egressus pelagi cingentibus undis.
nulla fugae ratio, nulla spes: omnia muta,
omnia sunt deserta, ostentant omnia letum.
non tamen ante mihi languescent lumina morte,
nec prius a fesso secedent corpore sensus,
quam iustam a diuis exposcam prodita multam
caelestumque fidem postrema comprecer hora.
quare facta uirum multantes vindice poena
Eumenides, quibus anguino redimita capillo
frons exspirantis praeportat pectoris iras,
huc huc adventate, meas audite querellas,
quas ego, vae misera, extremis proferre medullis
cogor inops, ardens, amenti caeca furore.
quae quoniam verae nascuntur pectore ab imo,
vos nolite pati nostrum vanescere luctum,
sed quali solam Theseus me mente reliquit,
tali mente, deae, funestet seque suosque.'
has postquam maesto profudit pectore uoces,
supplicium saevis exposcens anxia factis,
annuit inuicto caelestum numine rector;
quo motu tellus atque horrida contremuerunt
aequora concussitque micantia sidera mundus.
ipse autem caeca mentem caligine Theseus
consitus oblito dimisit pectore cuncta,
quae mandata prius constanti mente tenebat,
dulcia nec maesto sustollens signa parenti
sospitem Erechtheum se ostendit visere portum.
namque ferunt olim, classi cum moenia divae
linquentem gnatum ventis concrederet Aegeus,
talia complexum iuveni mandata dedisse:
'gnate mihi longa iucundior unice vita,
gnate, ego quem in dubios cogor dimittere casus,
reddite in extrema nuper mihi fine senectae,
quandoquidem fortuna mea ac tua fervida virtus
eripit inuito mihi te, cui languida nondum
lumina sunt gnati cara saturata figura,
non ego te gaudens laetanti pectore mittam,
nec te ferre sinam fortunae signa secundae,
sed primum multas expromam mente querellas,
canitiem terra atque infuso pulvere foedans,
inde infecta uago suspendam lintea malo,
nostros ut luctus nostraeque incendia mentis
carbasus obscurata dicet ferrugine Hibera.
quod tibi si sancti concesserit incola Itoni,
quae nostrum genus ac sedes defendere Erecthei
annuit, ut tauri respergas sanguine dextram,
tum vero facito ut memori tibi condita corde
haec uigeant mandata, nec ulla oblitteret aetas;
ut simul ac nostros invisent lumina collis,
funestam antennae deponant undique vestem,
candidaque intorti sustollant vela rudentes,
quam primum cernens ut laeta gaudia mente
agnoscam, cum te reducem aetas prospera sistet.'
haec mandata prius constanti mente tenentem
Thesea ceu pulsae ventorum flamine nubes
aereum nivei montis liquere cacumen.
at pater, ut summa prospectum ex arce petebat,
anxia in assiduos absumens lumina fletus,
cum primum infecti conspexit lintea ueli,
praecipitem sese scopulorum e vertice iecit,
amissum credens immiti Thesea fato.
sic funesta domus ingressus tecta paterna
morte ferox Theseus, qualem Minoidi luctum
obtulerat mente immemori, talem ipse recepit.
quae tum prospectans cedentem maesta carinam
multiplices animo voluebat saucia curas.
at parte ex alia florens volitabat Iacchus
cum thiaso Satyrorum et Nysigenis Silenis,
te quaerens, Ariadna, tuoque incensus amore.
. . . . . . . . . . .
quae tum alacres passim lymphata mente furebant
euhoe bacchantes, euhoe capita inflectentes.
harum pars tecta quatiebant cuspide thyrsos,
pars e divolso iactabant membra iuvenco,
pars sese tortis serpentibus incingebant,
pars obscura cavis celebrabant orgia cistis,
orgia quae frustra cupiunt audire profani;
plangebant aliae proceris tympana palmis,
aut tereti tenvis tinnitus aere ciebant;
multis raucisonos efflabant cornua bombos
barbaraque horribili stridebat tibia cantu.
talibus amplifice vestis decorata figuris
puluinar complexa suo velabat amictu.
quae postquam cupide spectando Thessala pubes
expleta est, sanctis coepit decedere divis.
hic, qualis flatu placidum mare matutino
horrificans Zephyrus proclivas incitat undas,
Aurora exoriente vagi sub limina Solis,
quae tarde primum clementi flamine pulsae
procedunt leviterque sonant plangore cachinni,
post vento crescente magis magis increbescunt,
purpureaque procul nantes ab luce refulgent:
sic tum vestibuli linquentes regia tecta
ad se quisque vago passim pede discedebant.
quorum post abitum princeps e vertice Pelei
advenit Chiron portans siluestria dona:
nam quoscumque ferunt campi, quos Thessala magnis
montibus ora creat, quos propter fluminis undas
aura parit flores tepidi fecunda Favoni,
hos indistinctis plexos tulit ipse corollis,
quo permulsa domus iucundo risit odore.
confestim Penios adest, viridantia Tempe,
Tempe, quae silvae cingunt super impendentes,
Minosim linquens doris celebranda choreis,
non vacuos: namque ille tulit radicitus altas
fagos ac recto proceras stipite laurus,
non sine nutanti platano lentaque sorore
flammati Phaethontis et aerea cupressu.
haec circum sedes late contexta locauit,
vestibulum ut molli velatum fronde vireret.
post hunc consequitur sollerti corde Prometheus,
extenuata gerens veteris vestigia poenae,
quam quondam silici restrictus membra catena
persoluit pendens e verticibus praeruptis.
inde pater diuum sancta cum coniuge natisque
advenit caelo, te solum, Phoebe, relinquens
unigenamque simul cultricem montibus Idri:
Pelea nam tecum pariter soror aspernata est,
nec Thetidis taedas voluit celebrare iugales.
qui postquam niveis flexerunt sedibus artus
large multiplici constructae sunt dape mensae,
cum interea infirmo quatientes corpora motu
veridicos Parcae coeperunt edere cantus.
his corpus tremulum complectens undique vestis
candida purpurea talos incinxerat ora,
at roseae niveo residebant vertice vittae,
aeternumque manus carpebant rite laborem.
laeua colum molli lana retinebat amictum,
dextera tum leviter deducens fila supinis
formabat digitis, tum prono in pollice torquens
libratum tereti versabat turbine fusum,
atque ita decerpens aequabat semper opus dens,
laneaque aridulis haerebant morsa labellis,
quae prius in leui fuerant exstantia filo:
ante pedes autem candentis mollia lanae
vellera uirgati custodibant calathisci.
haec tum clarisona pellentes vellera voce
talia divino fuderunt carmine fata,
carmine, perfidiae quod post nulla arguet aetas.
o decus eximium magnis virtutibus augens,
Emathiae tutamen, Opis carissime nato,
accipe, quod laeta tibi pandunt luce sorores,
veridicum oraclum: sed uos, quae fata sequuntur,
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
adveniet tibi iam portans optata maritis
Hesperus, adveniet fausto cum sidere coniunx,
quae tibi flexanimo mentem perfundat amore,
languidulosque paret tecum coniungere somnos,
leuia substernens robusto bracchia collo.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
nulla domus tales umquam contexit amores,
nullus amor tali coniunxit foedere amantes,
qualis adest Thetidi, qualis concordia Peleo.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
nascetur vobis expers terroris Achilles,
hostibus haud tergo, sed forti pectore notus,
qui persaepe vago victor certamine cursus
flammea praeuertet celeris vestigia ceruae.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
non illi quisquam bello se conferet heros,
cum Phrygii Teucro manabunt sanguine
Troicaque obsidens longinquo moenia bello,
periuri Pelopis vastabit tertius heres.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
illius egregias virtutes claraque facta
saepe fatebuntur gnatorum in funere matres,
cum incultum cano solvent a uertice crinem,
putridaque infirmis variabunt pectora palmis.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
namque velut densas praecerpens messor aristas
sole sub ardenti flauentia demetit arua,
Troiugenum infesto prosternet corpora ferro.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
testis erit magnis virtutibus unda Scamandri,
quae passim rapido diffunditur Hellesponto,
cuius iter caesis angustans corporum aceruis
alta tepefaciet permixta flumina caede.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
denique testis erit morti quoque reddita praeda,
cum teres excelso coaceruatum aggere bustum
excipiet niveos perculsae virginis artus.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
nam simul ac fessis dederit fors copiam Achiuis
urbis Dardaniae Neptunia solvere uincla,
alta Polyxenia madefient caede sepulcra;
quae, velut ancipiti succumbens victima ferro,
proiciet truncum summisso poplite corpus.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
quare agite optatos animi coniungite amores.
accipiat coniunx felici foedere diuam,
dedatur cupido iam dudum nupta marito.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
non illam nutrix orienti luce revisens
hesterno collum poterit circumdare filo,
anxia nec mater discordis maesta puellae
secubitu caros mittet sperare nepotes.
currite ducentes subtegmina, currite, fusi.
talia praefantes quondam felicia Pelei
carmina divino cecinerunt pectore Parcae.
praesentes namque ante domos invisere castas
heroum, et sese mortali ostendere coetu,
caelicolae nondum spreta pietate solebant.
saepe pater divum templo in fulgente reuisens,
annua cum festis venissent sacra diebus,
conspexit terra centum procumbere tauros.
saepe uagus Liber Parnasi vertice summo
Thyiadas effusis evantis crinibus egit,
cum Delphi tota certatim ex urbe ruentes
acciperent laeti divum fumantibus aris.
saepe in letifero belli certamine Mauors
aut rapidi Tritonis era aut Amarunsia virgo
armatas hominum est praesens hortata cateruas.
sed postquam tellus scelere est imbuta nefando
iustitiamque omnes cupida de mente fugarunt,
perfudere manus fraterno sanguine fratres,
destitit extinctos gnatus lugere parentes,
optauit genitor primaeui funera nati,
liber ut innuptae poteretur flore novercae,
ignaro mater substernens se impia nato
impia non verita est diuos scelerare penates.
omnia fanda nefanda malo permixta furore
iustificam nobis mentem avertere deorum.
quare nec talis dignantur visere coetus,
nec se contingi patiuntur lumine claro.